Azt hiszem, férjhez mentem. Nem tudom. Lehet, hogy nem. Ha mégis, akkor annyira nem örülök. Gyanútlanul jöttem ki a kollégium bejáratán, nem gondolva rosszat, rosszra. Velem szemben az ajtó túloldalán egy idősebb kínai férfi állt meg. Ismerem én őt. Új magonc a csoportunkban. Vagyis most már nem, mert volt pár változás itt és ott, de erről később.

Szóval megyek kifelé és ez a férfi – akivel eddig csak annyi kapcsolatom volt, hogy minden találkozáskor már messziről integettünk egymásnak – megállított és kért, hogy várjak egy percet. És ajándékot adott. Szép díszzacskósat. Egy tollat.

Akkor most járunk?

Tapasztaltam már korábban is, hogy a kínaiak szívesen adnak ajándékot egymásnak és ez alapvetően nem jelent semmit. De ez most mi volt? Akkor eladtam a lelkem? És hogyan tovább? Ha legközelebb találkozunk, már az összeköltözést kell megbeszélnünk? Vagy ma ez az ép tüdő és vese árfolyama?

 Valójában lehet, bocsánatkéréssel kellett volna kezdenem. Csak a formámat hoztam és elcsúsztam az új poszt megírásával 5 hónapot. Nem vagyok se tehetséges író, se lelkiismeretes blogger. De titeket szeretlek, kedves Szeretteim. Ezért alább az események összefoglalása következik.

Még éppen a télbe érkeztem vissza. Előtte otthon voltam; igen. Nem sokat. Nem eleget. Rohanás volt és emiatt nehéz, frusztráló. Nem is mennék bele. Legyen annyi elég, hogy betegséggel és munkával tarkított időszak áll mögöttem. És még éppen télbe érkeztem vissza. Február közepén.

Nem kell csodát várni. Ez a terület az ország legmelegebb részével határos. Könyörögni kell a hóért manapság, csakúgy, mint otthon. Persze ez így nem normális, csakúgy, ahogy otthon sem az. Gondolkodtam. Vajon mi lenne, ha egy önjelölt Napóleon felkelne és elindítaná egy komolyabb hadsereg élén az uralkodási vágyát keletre, ebbe az irányba. Megvédené-e Putyin egyedül a népét, Tél tábornok nélkül? Hiszen mind tudjuk, hogy ’Fagyország’ ez az Orosz; a természet ereje nélkül könnyen hoppon maradhattak volna többször a régen elmúlt időkben.

Azért arra jó volt a néhány napig tartó hideg, hogy produkáljak néhány esést. Az elsőt egy reggel hoztam össze suliba menet. A másodikat ugyanott, ugyanaznap délután. A harmadik két nappal később történt. Hazafele baktattam és hozzávetőlegesen 12-27 ember látta, ahogy megcsúszom, gurulok, majd a telefonomat kergetem, ami kiesett a zsebemből, és újból utána esem. Mindezt azért, mert megtáltosodva be akartam előzni két tűsarkú csizmában caplató lányt és emeltem a lépésszámot a havas járdán. Pedig tűsarkúban voltak…

Olyan ez az egész félév, mint valami mágikus realizmus. Néha azon kapom magam, hogy csak a semmi semmizik körülöttem és a szomszéd szobában tévézők morajlása töri meg a csendet. Máskor ki se látszok a teendők közül. Összességében az a benyomásom, hogy a tanáraim magasabb fokozatra kapcsoltak, szinte mintha az előző félév viszonylagos lazasága miatt bűntudatuk lenne.

Újragombolódott az osztályunk; március óta haladó csoportnak számítunk, már nem mi vagyunk a ’nullák’. Tehát vannak nálunk rosszabbak is. Sokat léptünk előre. Átalakulás volt lakókörnyezet ügyben is. Gyanútlanul érkeztem meg a kollégiumhoz. Szeretnék bemenni a szobámba, amikor a folyosófelügyelő utánam szól és jelzi, hogy az én rezidenciám mostantól máshol van. Remek. Kiderült, hogy felújítják az épületnek azt a szárnyát, amiben eddig laktam. Legalább a cuccaimat áthurcolta a régi szobatársam, Csó, így nem égették el, dobálták ki, adták el az ócskapiacon a ruháimat. Minden megvan, minden szép. Az új szobatársam, nem meglepő módon, kínai. Egy cuki kínai. Egy tiszta és szorgos és kicsi kínai. Aki jól főz és sokat és nekem is. Tényleg jóban vagyunk. Van, hogy megölelem, vagy egymás mellé ülünk, és csak beszélgetünk valami keveréknyelven, amibe a Google fordító és néha beleszól. Nagyon megkedveltem.

Ezen a héten kényszerszabadságon voltam, mert vasárnap megáztam a húsvéti istentiszteletről hazafele jövet. Az ágyat nyomtam és nem nagyon akaródzott a főzés. De Lida mindent kivett a kezemből. A gyógyszer beszerzésétől elkezdve a reggeli elkészítésén át a szomszédok lecsendesítéséig mindent magára vállalt. Tiszta anyatigris. Köszönöm. Sok érdekeset éltem meg vele, főleg konyhafronton. Első közös napjaink egyikén a barátnőivel vacsora partit rendezett, aminek én is alanyává váltam.  Kaptam egy tányérnyi sokfélét.

Rizzsel indult majd húsosba csapott át. Ez csak azért volt fölöttébb kellemetlen, mert én akkor még javában tartottam a Húsvét előtti böjtöt, de ezt nem tudtam nekik értelmesen körülírni negyedik nekifutásra sem. Jobb a békesség alapon, és abból kiindulva, hogy ne botránkoztassunk meg senkit elfogadtam az ajánlatot. Magam sem tudtam, mire mondtam igent.

Az először gombának vélt kis barna darabkák különös radír állaga és májra emlékeztető bukéja kapcsán felbugyogott bennem egy kérdés, majd kiszökött a fogam kerítésén: „Amúgy ez mi?” – „Disznógyomor” – hangzott a válasz. Nem volt természetes a mosolyom. A kis, édeskés, de hússzerű hengeres izékről már nem mertem érdeklődni. Ki tudja, kinek a kije.

Apropó. Nem tudom feltűnt-e valakinek, hogy előző hétvégén, Húsvétkor. Nos, igen. Május 01, Húsvét. Idén sok minden gyűrűzött be erre a napra. Anyák napja, a munka megünneplése, ortodox Húsvét, és az első orosz nyelvű Biblia megjelenésének évfordulója. A „saját” Húsvétunkat jobban vártam ugyan, a böjt miatt jobban is készültem rá, de a helyiek rám ragasztották a májusi ünneplés vágyát is. A gyüliben, ahova járok (igen, ahova járok) nagyon finom kalácsot sütnek a nénik. De a tea otthon a legjobb! A legtöbbet mégis az Úrvacsora adta, ami annyira hiányzott március végén. Szóval Húsvét Volumen 2! Esetleg ReLoad. De ne menjünk olyan messzire. Márciusban én készítettem el a sonkát, a festett tojást és a kalácsot, most a boltok kínálatából válogattam kulicsot (кулич), vagyis gyakorlatilag kuglófot. A gyermekkor íze. Tetszik ez a szó. Kulics. Majdnem kalács. Христос воскрес! – Воистину воскрес! Vagyis Krisztus feltámadott! – Valóban feltámadott! Ahogy az itteni testvérek köszöntik egymást Húsvét alkalmából.

Törékeny az emlékezetem. Próbálok még morzsákat gyűjtögetni és írni a következő napokban. Addig is nézegessetek szép képeket!

(Ja, és megnéztem a Saul fiát! Második kört kérek. De moziban. Valaki?) 

 Kulics és gyülekezet

Egyszerűen nem tudok, mit írni. Komolyan.

Elérkeztem ahhoz a pillanathoz, amikor az újdonságok lefutottak és ugyanazokat élem meg, mint otthon bárki, csak a díszlet más. Nincs mit mesélnem. Pár sztori merül fel, ezek se fontosak.

A héten például egy nap szobaellenőrzés volt. Ez annyit tesz, hogy egy férfiember lecsekkolta, takarítunk-e. Nincs ezzel akkora gond, hiszen kollégiumról van szó, ami valahol a közös tulajdon részét képezi és nekem, nekünk meg különösen nincs takargatni valónk. Annak azonban nem örülök, hogy a történetre csak utólag derült fény. Bejelentés nélkül ne jöjjön be senki a szobámba pótkulccsal! Ezt illetlenségnek és arcátlanságnak gondolom. Tényleg nincs elfedezni való dolog a szobánkban. Nekem legalábbis. A többiek érzéseiről nem tudok nyilatkozni. Viszont ez az a kis nem létező intim tér, amit próbálok mégis annak hívni. Tudom, hogy csak magamat győzködöm arról, hogy létezik a magánszféra egy háromfős szobában, mert amúgy nem, de na. Az illúziót kéretik megtartani.

A kínaiakkal gond volt. Valójában tisztaság terén velük általában gond van. A konyhában törekszem egy oázist fenntartani magam körül főzés közben, ahol nincsenek tőlük származó, zöldséghámozásból hátra maradt foszlányok, húscafatok; halpikkelyek, amelyek eltömítik a mosogatót, stb. Azt is megfigyeltem, hogy nagyon finomnak tűnő ételeket készítenek és rengeteg alapanyagból. Sose láttam még, hogy paprikás krumpli szintű vacsorát csinálnának kínai verzióban a spórolás nevében. Sőt leginkább elképesztő pénzkerettel gazdálkodnak, és nem tudom, honnan szedik mindezt. A szobatársam ugyan nem tud főzni, ami miatt mindig hideg kaját vesz vagy dobozos, a hipermarketekben kapható készételt. Ez rendszerint drága mulatság. Szóval valószínűleg nem úgy kell rátekintenem, hogy ő az etalon a kínai pénzgazdálkodásra. Viszont párszor megkér, hogy vásároljak be neki, ha úgyis boltba megyek. Ezekből az esetekből az jött le, hogy ő legalább kétszer annyit költ kajára, mint én. Plusz azt is valószínűsítem, hogy az Auchan a belső cukrászüzemét a helyi kínai kollégistákra építette, mert állandóan műtortákat vesz Csó, a szobatársam is, meg a többiek is. Velük tehát nem ment minden rendben, ami magával hozott egy második fordulós ellenőrzést, mely engem nem érintett, lévén, hogy az első körben megfeleltem.

Én nagy nyugodtan főzöm a kis tésztámat, mint egy ember; kizárom a körülöttem lévő zajokat on-line istentisztelet hallgatásával, amikor felfigyelek egy vicces dologra. Az ellenőrzést a pár héttel ezelőtt már megemlített Pavel végezte. Ő a nemzetközi iroda vezetője, ezáltal a kollégium nemzetközi szintjének diktátora. Én összesen kétszer találkoztam vele, annyit tudok róla, hogy elsőre és másodikra se volt szimpatikus. (Sajnálom, így volt.)

Az történt, ami a ZS kategóriás vígjátékokban. Megy a fickó, az ajtó előtt elsuhan, majd visszatolat. Konkrétan tolat, hátrafelé lépdel. Az a fejmozgás, amit hozzá tett nekem pont elég volt arra, hogy ne tudjam komolyan venni. Megkérdezi, hogy vagyok. Mielőtt érdemben válaszolni tudtam volna, elkezd mesélni, elmondja, hogy én sokkal jobb vagyok, mint a többi magyar diák volt, mert én nem bulizok annyit és nem iszok.

Első kérdés: Honnan tudja, hogy a többi magyar diák ivott? Második kérdés: Honnan tudja, hogy én nem iszok? Harmadik kérdés: Mi van?

Nem hinném, hogy ennyire megelőzne a hírem. Azt észrevettem, hogy a legtöbben megjegyezték a nevem, ugyanúgy, mint a többi európai cserediákét is. És gyakorlatilag minden nem kínaiét, hiszen a mi neveink viszonylag könnyen kezelhetőek, az övék pedig ugyanolyannak tűnnek (csakúgy, mint gyakran ők maguk). Tehát tudják a nevem, de ez nem különlegesség. Nem én vagyok az egyetlen, aki nem iszik és tivornyázik, szóval ez sem lehet kifogás. Egyetlen lehetőség maradt.

Az előző bekezdésben olvasott levezetésből világosan kitűnik, ezért innentől fogva nyilvánvaló tényként kezelhető, hogy Pavel csakis egykori KGB ügynök lehet. Valószínűnek tartom, hogy régi cimborákból próbál csapatot verbuválni maga köré a nemzetközi irodában, ezért rúgta ki a korábbi munkatársakat. Még nem vagyok teljesen bizonyos, de elképzelhetőnek tartom, hogy pár mandzsúriai jelöltet is elszórt a koliban, akiknek a küldetéstudata valamilyen ritkán elhangzó mondattal aktiválható. Ilyen lehet például a „Nézd, milyen csendes az a kis olasz család ott a szomszéd asztalnál!”, vagy az „Orosz kollégiumigazgatóként szeretnék neked segíteni és ezért félreteszem az ordítást örökre!”.

A fenti állításomat az is megerősíti, hogy pár perccel később bejött Vlad a konyhában. Megkérdeztem, hogy szerinte honnan tud ez a jóember ennyit. Egy sanda mosollyal az arcán megjegyezte, hogy Pavel mindenkiről tud. De jó.

Tényleg nem értem, hogy mire ez az egész. Ráadásul még fitogtatja is a dolgot előttem. Nem értem. Vajon mit akar elérni…. Persze nem hiszem, hogy takargatnom kéne az életemet, ahogy a szobám is tiszta. Ha meg valami elcsorbul, akkor sajnálom. Megesik. Majd jobb lesz.

A legnagyobb nehézségem, hogy nem tudom eldönteni, komolyan gondolta-e, amit mondott. Úgy éreztem, nincs jelentősége annak, hogy jónak vagy rossznak mond-e, csak annyit akart, hogy lássam, ő tud rólam ezt-azt. Gondolom, nem ez volt az utolsó találkozásunk. Addig is az a dolgom, hogy küzdjek az ellenszenvemmel. Mert az ettől a beszélgetéstől se lett kevesebb. Viszont látom, (úgy látom), hogy ez csak póz. Valami más van az emberben. Úgy hiszem, ennél jobb és több.

És teszek még ide a végére egy megjegyzést, hogy lássátok, milyen kedves az orosz kormány, milyen jó hely Oroszország. Valójában nem tudom eldönteni, hova pakoljam a hírt magamban, de tetszik:

http://kutyabarathelyek.hu/hu/hirek/reszletek/oroszorszag-kolyokkutyat-kuldott-franciaorszagnak/

Csendességemben és fáradtságomban fogtam hozzá az íráshoz. Ismét a kelleténél több idő telt el bejegyzés nélkül, de úgy érzem, nem tudom mivel pótolni az elmaradtakat bár az előző napokban fültanúja voltam egy helyi Halloween partynak és elszenvedtem a folyosófelügyelő rosszallását a saját szervezésű miniatűr összeröffenésünkkel kapcsolatosan.

Mégis azt gondolom, esemény sincs olyan bőven és gondolat se, ezért hiányosságomat fényképáradattal kívánom pótolni.

Csak szép sorjában. Történt tehát, hogy utólag sikerült kideríteni, ki a legszigorúbb folyosófelügyelő a szinten…

Az alkoholködbe burkolt házibulik hagyományát megszakítva vettem a bátorságot egy evős rendezvény megszervezésére. A mi emeletünk a nemzetközi szint, ami az én fantáziámat a konyhában kezdte el először csiklandozni. Miért van az, hogy a kínaiak olyan jól szagló dolgokat tudnak főzni, amikor nekem még egy rántottát összedobni is nehéz ebben a konyhában a szerencsétlen villanytűzhely miatt? Gondolom, nem kínai büfé ízű az ételük, de akkor milyen? És a borscsot itt is úgy készítik el, mint Péterváron abban az étteremben, ahol először ettem? Leszerveztem tehát egy ’válaszoljátok meg az összes kérdésem’ alapelvű főzős alkalmat néhány körülöttem lakóval.

Végső soron hét ember verbuválódott össze: a két szobatársam, három kínai lány, egy orosz lány a negyedik emeletről és persze jómagam. A végeredmény hat különféle étek lett. Végigkérdeztem én a neveiket is, de amikor az egyik kis kínai próbálta magyarázni és én rendre úgy értettem a valamit, hogy csigakutya, csigakutya, akkor feladtam; mert bár van néhány kóbor kutya a közelben és egyik nap esett is, tehát előbújt pár csúszómászó, mégis szemmel jól kivehetően csirke volt a tányéromon, szóval hagyjuk a neveket.

Szerintem én még ennyi chili paprikát életemben nem ettem, de valószínűleg nem is láttam egyben, mint amennyit ezek a lányok összehalmoztak; azért fincsi volt, meg az orrodat is tisztítja!

Az orosz lány közkívánatra borscsot készített. Hát tudtommal az céklalevest jelent. Ebben meg nem volt cékla. És csirke szárnyból készült el hozzávetőlegesen egy óra alatt. Amikor én szenvedtem otthon ugyanezzel, nekem legalább három órába és egy jó adag marhahúsba telt ugyanez. Konstatáltam tehát, hogy nyilván ennek a levesnek is több verziója él a köztudatban. Kaptam is már erről megerősítést korábban, de a ténnyel történő szembesülés e formája azért a mellembe vágott. Ciorba szerűnek mondanám a végeredményt lestyán nélkül (ami pedig a legjobb hozzávaló). Megettük, jó volt.

A belga módi a szobatársamtól elég ízetlenke volt számomra. Azt gondolom, hogy Európa északi(as) fele még mindig mehet tanácsért az anyagilag rosszabbul, ízlésileg viszont páratlanul szituált keleti szomszédokhoz. Az én hozományom hatvan darab, cuki méretű szilvás gombóc volt mindenki nagy örömére. Érdekes volt felismerni, hogy amikor korábban készítettem el ugyanezt, szétkürtölték a szinten az akkor épp barackos gombóc ízének hírét az azt megkóstolók és most mindenki nagy kíváncsisággal várta a kóstolást, sőt két kínai lány be is kéredzkedett az elkészítés folyamatának megfigyelésére a szobánkba. Az est kellemes volt, leszámítva azt, ami nem volt az.

Hiszen sejthetjük, hogy ahol hét ember főz egyetlen konyhában, ott rendszerint nincs nagy csönd. És ismét ugyanaz a viselkedés, mint amit ettől a népségtől már megszoktam: jön a folyosófelügyelő és a kiabálás, az ordítás, és nem értem, hogy miért nem lehet csak egyszerűen jelezni, hogy halkabban kéne működni. Annyira azért nem ordítottunk és különben is délután fél hat volt, nem pedig este tizenegy. Pont nem voltam a konyhában, amikor az ominózus eset történt, akkortájt én már a szobánkat készítettem elő a fogadásra. A csúnya felhangot beszámítva is jó érzés volt összegyűlni – és szép irodalmi nyelven szólva – szétenni az agyunkat, közben pedig élvezni a másik és a harmadik és a hetedik társaságát. Persze a következőnapra is volt mit enni.

Alább pedig bizonyíték, nem ígéret.

Ma történt mindazonáltal, hogy kihasználva a szélcsendet bebuszoztunk a belvárosba. Itt találkoztunk egy ismerős ismerősével, egy helyi lánnyal, aki ebből kifolyólag nyilván orosz, de egyáltalán nem oroszos és ez jelen pillanatban jót jelent; nem mintha gondom lenne az oroszokkal úgy általában. Szóval ez a lány hozzávetőlegesen ott tart az angollal, mint ahol én az orosszal, ezért a közvetlen kommunikációtól tartózkodtunk (egy darabig), viszont kifejezetten barátságos volt még így közvetetten is; jelzés értékű, hogy öleléssel váltunk el. Aminek különösen örültem, hogy – igaz kifejezetten egyszerű témákat érintettek a lányok, olyanokat, mint a saját otthonuk és az ottani időjárás – értettem gyakorlatilag mindent a társalgásból és többször még válaszolni is tudtam (egy-két szóval) a hozzám címzett kérdésekre! Jupí! Öröm és boldogság a szívben. Így nyolc hét után, szerintem ez nem olyan rossz. Van remény.

Sétálgattunk egy sort a főutcán, ami itt azért nem 150 méter, mint Gyulán; majd konstatáltam, hogy még nem voltam a panoráma múzeumban, amire a közeli jövőben sort szeretnék keríteni. Csakúgy, mint egy jófajta koncertlátogatásra, vagy éppen balettra. Az egyik csoporttársamtól megtudtam, hogy olcsón lehet belépőt váltani szinte minden helyi darabra, koncertre, amit a színházban adnak, és ami azt illeti, egész jókat adnak. Az olcsó pedig 300-500 rubelt jelent, vagyis 1500-2000 forintot. Szerintem megéri még akkor is, ha nem a legkiemelkedőbb társulat játszik.

A megélt dolgok illusztrációjával búcsúzok, csak azért, hogy higgyetek nekem, és belássátok, nem a Balcsira mentem nyaralni (ennyiért… ennyi időre...).

Ja, és a megrendelt sulis pulcsim is elkészült.

Kedves Szeretteim! Talán gyanúsan sok idő is eltelt már, amióta nem találkozhattunk ezeken a sorokon. A fáradtság és a végezni való feladatok miatt történt ez így. Valójában persze nem változott sok dolog, pusztán a tanulás az, ami feltölti a délutánjaim üres óráit teendővel, tehát semmi izgalom, semmi akció. Megpróbálok nektek élvezhető beszámolót kerekíteni a nem fontos és nem érdekes eseményekből.

Képzeljétek el, szembesülni voltam kénytelen a ténnyel, hogy az iskola minőségbiztosítási politikája valami különleges logika köré szerveződik. Emlékszek, hogy még a kiutazásom előtt ért egy meglepetés. Akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Történt ugyanis, hogy az egy évvel korábbi jelentkezésemkor több emberrel is kapcsolatban voltam, ha jól emlékszek, három egyed is kezeltem az ügyeimet. A legtöbbet mondjuk egy Pavel Timacsev nevű valakivel e-maileztem (a teljes nevet csak utólagos döntés értelmében írtam le, hogy az utókor számára minden részlet meg legyen örökítve), akiről a suli honlapja azt a hírt tette közzé, hogy a nemzetközi iroda vezetője, elvileg hivatalból angoltanár. Talán a többség számára nyilvánvaló, sőt még emlékeznek is, hogy abban az évben nem sikerült kijutnom, mivel valami különös véletlen folytán elkeveredett a jelentkezési lapom és ez komoly gátja lett a dolgoknak. Az utolsó pillanatban jött a nagy mentegetőzés, hogy ők hibáztak, de adnák a kedvezményt a tandíjból meg különben is bocsi. Csak akkor már késő volt, elsősorban technikailag, mivel nem volt időm a vízum intézésére meg sorolhatnám. Nem úgy értékeltem, hogy az egész az ő hibájuk lenne, sokkal inkább Isten akarata. Tehát elszállt az év és a gondolat is egy időre.

Idén, amikor jött a második felvonás, már előre féltem. Ez az, amit sose kéne tennie az embereknek, de elég nagynak éreztem a nyomást és a felelősséget is, hiszen ez egy ’mindent egy lapra’ típusú döntésnek ígérkezett. Számoljuk csak össze! Kiléptem a munkahelyemről, ahol ráadásul középvezető voltam, tehát nem volt éhen halós a fizetésem, nem kellett panaszkodnom emiatt (éppen). Volt egy saját, jól bejáratott kis albérletem, amit pont sikerült lakájossá tennem. Mindemellett lakásvásárlás küszöbére is kerültem, persze nem saját erőből, hanem csak hathatós segítséggel. Szóval minden sínre került, minden működni látszott; jól megvoltam a barátaimmal magam körül, a családommal ugyanígy, szeretet és béke honolt a lélekben és a szívben. A gyüliben igei szolgálatot is végezhettem, amiből sokat tudtam meríteni. Azt nem mondhatom, hogy teljes egyensúlyban voltam, de látszólag elégedettségre lehetett okom és a hagyományos vélekedésnek megfelelően felfelé ívelt a kis életkém. Aztán meg jön a nagy „dobjunk el mindent”. De tudjátok, nem vagyok egy könnyű eset.

Sokat rágódtam tehát az egészen és mire odakerültem, hogy megírom (ismét) az első levelet a sulinak, már annyira felszívtam magam, hogy úgy éreztem egy rossz szót mer valaki szólni, én biztos teljes diplomáciai érzékemet és nagyfokú szenzitivitásomat igénybe véve ugyan, de úgy eligazítom. Nem került sor erre, mivel egy kellemes ügyintézőt kaptam ki a sorból. Anton néven volt nevezve, ami nem meglepő, mert minden második oroszt Antonnak hívnak errefelé, a többiek pedig lányok (amiből egyenesen következik, hogy Marija a nevük). Anton megbízható, kellemes modorú, bár meglehetősen lassú figura volt. Pár hétnyi levelezés után megfordult a fejemben, hogy vajon utál-e, amiért állandóan kérdezem, vagy nekem kéne-e inkább megorrolnom rá, amiért állandóan kérdeznem kell? Nem kaptam egy összefüggő és érthető leírást a teendőimről és a reálisan elvárható dolgokról a sulitól. Úgy éreztem, bennem van a hiba, de innen, a kollégiumi szobám ágyáról nézve a dolgokat már persze világos, hogy ez nem így volt, csak épp először szembesültem az orosz virtussal.

Visszatérve Antonra. Egyszer arra adtam a fejem, hogy lecsekkolom őt az egyetem honlapján. Nem kellett volna. Láttam én ugyanis, hogy sok szépet és jót írnak róla, Phd hallgató és hasonlók. De a feje – elnézést – arca alapján maximum egy tizenhat éves tininek tűnt. Hát nekem azonnal minden bizodalmam elszállt, mondván, hogy egy ilyen kisfickó nem is tudhatja jól, talán még az infókat is félreértette, miegymás. Olyan pánik lett úrrá rajtam egy pillanatra, hogy még a víz is kivert a szónak a nem túl nemes értelmében. Most nem viccelek. Annyira ficsúr arcszerkezete volt a gyereknek, hogy azonnal el is neveztem mumpszos pubinak, és aztán állandóan így illettem. Néha az arcába nyomtam volna egy hógolyót, mert annyira értetlennek tűnt, de összességében valóban elégedett voltam a segítségnyújtás minőségével részéről. Az egyik, akkor szélsőségesen kétségbeesett levelemre, amelyikben az agyamban lévő fekete lyukakról beszéltem neki és azok kifehérítését kértem tőle, egy nagyon barátságos választ írt. Hirtelen úgy éreztem, velem együtt nevet a helyzet faramuciságán és megkönnyebbültem lendültem tovább látván a mindenre elszánt segíteni akarást benne; persze utólag belegondolva, előfordulhat, hogy rajtam és nem velem nevetett, de ezt nekem nem kell tudni.

Később, valami rejtély folytán három héttel a tervezett indulásom előtt a fiatalember eltűnt. Kérdeztem volna a koliról, de nem jött válasz. Aztán egy Oxana nevezetű hölgyike kezdte automatizálni magát és átvenni az ügyem. Nem értettem a dolgot, de mivel gördülékenyen haladt tovább minden, nem szóltam.

A megérkezésem után, amikor már egyre jobb barátságok alakultak ki a csoporttársaim és köztem, egy véletlen dumálgatás alatt kicsúszott valami. Az indiai srác a csoportomban, Szaurap, szintén Antonnal volt kapcsolatban az iskolakezdés előtt. Az ő véleménye nem olyan rózsás róla, mint az enyém. Elmesélt egy történetet, amiben Anton gorombán válaszolt neki a telefonban és nem túl szofisztikált módon rótta fel számára, hogy délután a magántelefonján hívja iskolai ügyben. Mivel állítólag éppen csak a családtagok hogyléte felől nem érdeklődött, megértem a felháborodást Szaurap részéről és üzenném, hogy amennyiben nem adod meg a magánszámod, kedves Anton, egy iskolai figura se fog azon hívni délután. Tehát eddig rendben van, de itt fordulunk egyet, mert szegény Anton az eset utáni második napon már nem dolgozott az irodában! Kicsit erősnek érzem. Főleg, hogy ez az én Antonom volt. Ne már! Mire ez a nagy felháborodás.

Ezek után érkezik az újabb hír. A bizonyos Oxana, aki az egyetlen volt a nemzetközi irodában, aki folyékonyan művelte az angolt, hirtelen eltűnt, mint kiderült, kirúgták. Ennek is van előzménye. Az ecuadori lánynak, Olgának problémái akadtak az útlevelével, mint szinte mindenki másnak is, de Olga ezt nem hagyta szó nélkül. Egy hétig járt Oxana nyakára, állandóan az iroda előtt volt és kérdezősködött a fejleményekről, míg végül elérte, hogy a nemzetközi iroda vezetője, a fentebb már emlegetett Pavel személyesen, a saját lakására vitte el az útlevelet. És lássatok csodát, az eset után két nappal Oxana már nem dolgozott az irodában. Én nem tudom pontosan megállapítani, hogy ki mulasztott és mekkorát ebben az esetben, de Oxana nélkül megmaradt nekünk Zsenya és Pasa, akiket nem szeretnék alábecsülni, de angolban és/vagy ambícióban nem érnek az előző két munkatársuk nyomába. (Hogy mennyire idiótán néznek ki ezek az orosz nevek magyar átírással!)

Tegnapelőtt megint elindult egy roham, mert nyilván orosz virtusból senki nem tájékoztatta az újonnan érkezőket arról, hogyan is működnek a helyi dolgok; mikor és hol kell fizetni a kollégiumi szobáért. Nekem még a tandíj átutalása is két hétbe került a papírmunka el nem végzése miatt. Ráadásul újabb vízumigénylés van folyamatban immáron kettővel kevesebb munkatárs közbenjárásával.

A csapat egy része reklamált is a lassúság miatt és persze azért, mert elvileg a suli nem tarthatná magánál az útleveleinket ennyi ideig, mert bármikor igazoltathat minket egy rendőr az utcán – amire már többször sor is került – és iratok nélkül komoly büntetést zsebelhetünk be. Lehet, hogy már kitaláltátok. Az eset után két nappal, Pasa már nem dolgozott az irodában.

Jelenleg senki nincs (!) a nemzetközi irodában széltében, hosszában, aki képes lenne legalább csak tizenöt értelmes angol szót összefűzni.

Az én kálváriám pedig ettől a ponttól indul el. Ma lett volna öt-hat kérdésem az iroda munkatársaihoz, mivel ki akartam egyenlíteni a hátralékom a kollégium felé. Bementem pár gyerekkel, voltak már ott néhányan. Benyitok, látom, hogy van egy új hölgy az ügyintézésre. Már hallottam róla korábban és tudtam, hogy angoltudás terén nem kell csodát várnom tőle, de ez mindent felülmúlt. Képzeljétek el, kedves Szeretteim, hogy amint megérkeztem a nő elkezdett gorombán mondani valamit és hadonászni, de persze oroszul. Még csak nem is alapszókinccsel, hanem szépen megválogatott trágárságokkal, amit ugye senki sem értett. Erre elővette a helyi szokásjognak megfelelő eszközt a repertoárból és kiabált egy sort.

Én a mai napig nem értem, hogy milyen belső vezérelv indítja arra az embereket, hogy egy hangrobbanás erősségű kiáltástól várják, hogy az oroszul nem tudók majd megtanulják a nyelvet, de itt mindig ez van. Nagy nehezen kitaláltuk, hogy nem akar minket, mert erősen az ajtó fele integetett. Elindultam tehát egyedül és infók nélkül fizetni egy második, majd harmadik irodába. Azt már le se írom, hogy eközben mi történt, mert úgy tűnik, még az activitynek is mások a szabályai ezen a helyen, viszont tény, hogy itt kínunkban csak nevettünk egymáson, gorombaság nem volt.

Megoldódott minden; megkaptam a szükséges papírjaimat, amikkel mehettem a kasszához, itt egy feltűnően durva hölgy várt, de már hozzászoktam; lepergett az ügyintézés… Visszaindultam a koleszba. Épp készülök bemenni, amikor a beléptető kapu nem akarja elfogadni a kártyámat. A biztonsági őr azonnal elveszi a kártyám a kulcsaimmal együtt és elindít az igazgató irodájába. Belépek és igyekszem elmagyarázni, hogy valami gond van a kártyával, valószínűleg még nem lett frissítve az infó, hogy fizettem. A nő persze egy kellemeset rám ordít, kérve-kérvén engem, hogy áruljam el neki a nevem. Próbáltam jelezni, hogy nem arról van szó, hogy nincs kártyám, csak nem jól működik és elvette a biztonsági őr. Ismét kiabál, benyögöm a nevem. Keresgél az újonnan készített kártyák között, természetesen az enyémet nem találja meg. Akkor elkezdte vakarni a fejét, mert érezte, hogy valami hiba csúszott a megszokottan jól működő gépezetbe, míg végre megérkezett a biztonsági őr a kártyámmal és kulcsommal. Akkor leesett neki minden és azért kezdett el veszekedni, mert nem fizettem a kollégiumért. Egy hanyag mozdulattal előrántottam a táskámból a fizetést igazoló szelvényeket. Ekkor egy pillantás erejéig elhallgatott, de csak azért, hogy erőt tudjon gyűjteni a következő kiáltásig, amiben kijelenti, hogy én bizony nem vittem neki másolatot ezekről az igazolásokról és magamra vessek. Ott volt mellette a fénymásoló, nyilván nem készített másolatot semmiről, tehát holnap mehetek kunyizni nem tudom, milyen nyelven a nemzetközi irodába.

Szeretném azt hinni, hogy csak a segíteni vágyás és az emiatti nagy hév és lendület sarkallta a fenti leírásban szereplőket arra, hogy az egekig emeljék a hangjukat. Amennyiben nem így volt, úgy sajnálattal vegyes némi harag van most bennem. Igen, némi harag. A mérgem nagy része már elszállt, jelen pillanatban pont arra figyelt fel a szobatársam, hogy nevetgélek magamban, ahogy felidézem az eseményeket. De mégis. Ez most próbatétel. Szeretnék higgadt és nyugodt maradni. Rendben lesz ez, de egyszer tudjak válaszolni…

Szóval elszenvedni a másikat szeretetben nem is olyan könnyű. Újabb lecke Istentől. Talán jobb is, hogy még nem beszélek oroszul.

Kedves Szeretteim! Jubilálok, ezért, és mivel nagy öröm ért, arra adtam a fejem, hogy színt vallok és elmondom nektek a teljes igazságot az előző egy hónapról.

Talán vannak páran közöttetek, akik olvastak a Göthös Nyenyőről, és találkoztak a ténnyel, hogy beteg voltam kissé az előző hét folyamán. Nos, nem meséltem el nektek mindent ezzel kapcsolatban. Bevallom, anyu miatt. De tényleg. A belga szobatársammal azon nevetgéltünk a megérkezése napján, hogy a környékről és elsősorban a koleszról tutira nem fogunk fényképeket készíteni, mert ha a szüleink meglátják, elájulnak. Ebből kifolyólag igyekeztem finoman adagolni a dolgokat a hozzám közel álló otthoniaknak. Nem beszéltem például arról, hogy a szobánk plafonján mekkora lyuk van és ilyenek. Azt se vertem nagydobra, hogy igaziból mitől lettem beteg.

Azt megemlítettem, hogy október közepéig itt nem kapcsolják be a fűtést, ami elég kellemetlen és különben is megérkezett a hideg, stb. Nem mellesleg azért azt is tudni kell, hogy itt a fűtéssel együtt érkezik meg a meleg víz is. Tényleg. Правда. Tehát a betegségem kialakulásának hátterében álló valós indok az, hogy három héten keresztül minden nap jéghideg vízben fürödtem esténként és az elfeküdt hajamat is abban mostam meg reggelente. Talán nem olyan meglepő ezek után, hogy lenáthásodtam, ha az volt egyáltalán, ugyanis érzés szintjén olyannak éltem meg, mintha a mellkasomból egy tőr állt volna ki, ami pont a kis szívem felett hatolt be a szövetek közé. Nem vagyok én orvos, vagy ilyesmi, nekem ez nátha a la общежитие, kollégium. Az első mondatban említett nagy öröm pedig nyilván a megérkezett meleg, sőt forró vízre vonatkozik.

Jah, és a mosógép is elromlott, tehát kézzel mosunk a szinten.

Akinek van kedve, szurkolhat nekem, imádkozhat értem, mert csütörtökön dogát írok nyelvtanból, illetőleg orbitálisan nehezen megy jelenleg a szavak megjegyzése. Köszi!

Mára csak ennyi, sokkolódjatok.

Elröppent egy hét, mint egy ólomszárnyú betonbagoly (aki ismeri Bödőcs Tibort). Nincs sok történés. Kicsit zavarónak is találom mindezt.

Az óráink csordogálnak; nem érzem még magam igazán felkészültnek ugyan a nyelvhasználatra. Ez nem olyan, mint az angol volt, amiből egy hét után kikerekítettünk pár nem túl kacskaringós mondatot. Egyelőre azzal küzdök, hogy felismerjem a szóalakokat akkor is, ha többes számban vannak. Élvezem én, csak türelmetlen vagyok, mert igazából nem tanulni szeretek, hanem tudni. Éltetek már meg olyat, hogy a terveitek kezdenek formát ölteni, még a technikai akadályok is elhárulnak. Elindultok a nagy ismeretlenbe szabad akaratból, majd ahogy megérkeztek, hirtelen azon kapjátok magatokat, hogy még a neveteket se tudjátok leírni úgy, hogy azt a helyiek is megértsék. És én itt fogok lakni!

Nem tudhatom, ki, milyennek képzeli el az arcom, amikor olvassa, amit írok. Amúgy nevetek magamban. Tényleg élvezem az egészet.

Volt pár dolog a héten azért, amiket megemlítenék. Elsőként örömmel jelentem, hogy bejutottam a citybe. Csudálatos volt. Nos, azt kell tudni, hogy busz, na, az itt nincs. Illetve van, de nagyon kevés. Itt kérem szépen minibuszok közlekednek. Marsrutkák, értsd маршрутка. Ezek általában sztenderd méretű tizenhárom fős kisbuszok megáldva egy őrült sofőrrel. Olcsón közlekednek, cserébe félelmetesen. Gyorsak és képesek lépést tartani a forgalommal, de elég nagyok a távolságok az egyetem pedig a város szélén fekszik nem éppen zöldövezetben. Eljutni a városközpontba legalább egy óra így még ezekkel is.

Elvileg van egy, mondjuk úgy óváros része Volgográdnak, de ezzel még nem kerültem intim helyzetbe, csak plátói szerelem kibontakozhatott ki eddig közöttünk. Amit azonban megtekintettem vasárnap, az a város nagy nevezetessége volt, a festőien lenyűgözően nagyszabásúan szovjet Mamajev kurgan, értsd Mамаев курган. A teljes történetet az érdeklődő bizonyára elérheti a Google segítségével, én csak egy rövidke kivonatot adnék.

Aki számára kimaradt az infó, Volgográd annak idején a Sztálingrád nevet viselte. Ismerősebbnek hat? Világháborús tanulmányainkat leporolva szárba szökkenhet elménk egy kevéssé öntözött hátsókertjében a gondolat, emlékfoszlány, hogy bizony itt sok emberéletet követelő csata zajlott. És most szeretném a nevetségesség minden csíráját félretenni néhány mondat erejéig. Sajnos emberi lényünk egy olyan oldalának volt tanúja ez a város és a benne lakók, amit sokan eltemetnének. Rengeteg lélek hagyott itt minket annak idején és utazott át egy naposabb partra.

Azt hiszem, kevesen foglalkoznak a maiak közül a családi kalendáriumnak azokkal a lapjaival, amik a nagyiék és dédiék háborús élményeit őrzik, pedig vannak ilyenek. Talán most kicsit érdemes lehet nosztalgiázni és felidézni ezeket; ha elég szerencsések vagyunk, akkor még pont elcsíphetjük azokat, akik első kézből tudnak mesélni. Nem lenne jó, ha eltűnnének a süllyesztőbe az élmények, amik sokakat nyomasztottak a mi érdektelenségünk miatt. A Mamajev ennek az emlékezetnek lett szentelve.

Most azonban félreteszem a komolyságot, mert az, ahogyan oda lett szentelve, már elég mókás. Lehet, hogy írni fogok egy tanulmányt a ’Gigantizmus a szovjet és orosz építészetben és műemlékállításban’ címmel. Történt ugyanis, hogy az emlékmű, ami több részletben lett felállítva és ezért különböző részleteket tartalmaz, fő elemében gyakorlatilag egy hatalmas nőszobor. Amikor azt mondom, hatalmas, úgy értem, hogy sokáig ez volt a világ legnagyobb kültéri szobra, ma is őrzi a világ legnagyobb kültéri nőalakot ábrázoló szobra címet. Sajna nem tudok pontos méreteket, de annyi legyen elég, hogy a talapzat akkora, mint egy szép nagyra nőtt férfiember, nagyjából kétméteresre tippelem. A néni lábujjkörmének lerágásával meg sem próbálkoznék és nem csupán a kő, mint alapanyag miatt, hanem azért is, mert nagymértékben kifáradna az állkapcsom egy ekkora felület végigevése közben. Nem járná a kis fogam!

Kedves Szeretteim! Annyira menő volt. Megyek egyre közelebb a szoborhoz, gyanútlanul, mint egy ember, és az ösvény, amin járok, bevezet egy… Nem is tudom… Talán Pantheot imitálni akaró épületbe, ahol egy nagyra nőtt kéz tartott valami olimpiai lángot, örökmécsest, körülötte díszegyenruhás katonák őrzik a nem tudom mit. Jön a sok néni, bácsi és gyerek; csak úgy random, nem volt direkt leszervezett csoport a turisták kedvéért. Hozzák a virágokat. Szegfűt. Vöröset. Ott jött el az a pillanat, amikor éreztem, hogy lecsordul a röhögéstől az első könnycsepp az arcomon, és nem szabad a katonák szemébe nézzek, mert szurony is van a fegyverükön és talán ellenem fordítják. Utána elindulok a csigavonalban az épület aranyozott szélén körbehaladó rámpán felfelé és elkezdődik az őrségváltás. Bizony, ilyen is volt. És elindultak a katonák utánam. Sokan voltak körülöttem, igyekeztem bebújni a tömegbe.

Próbáltam ráhangolódni a kultúrára, de valahogy nem ment. Olyan mókásnak tűnt az egész. És akkor jött a cseresznye és a csoki reszelék a torta habjára. Volt egy fickó, szintén katona, aki feltűnően sokat rohangált az éppen díszlépésben felfelé haladni próbáló társai között; nem tudtam elképzelni, mi az ő funkciója.

Hatásszünet – Ő igazította meg az elfordult tányérsapkát és a lecsúszott gatyát. Menet közben. Erre adok időt…

Nem viccelek. Mint anyuci otthon a szalagavató előtt a fiacskája nyakkendőjét. Ekkor mutatkozott meg, ki a helyi lakos, ők elszántan meghatódva maradtak, a turisták már nagyon markolták a szájuk szélét.

Valószínűnek tartom, hogy a hozzánk érkező külföldiek is sok nevetséges dolgot találnak azok között, amiket mi, magyarok megpróbálunk eladni nekik, tehát nem akarom felhánytorgatni szegény oroszék előtt ezt az egészet. Nem is időznék többet ennél a jelenetnél, mert úgyse tudom visszaadni az élményt. Kicsit érzem is, hogy túl messzire mentem, de már mindegy.

Végezetül csak a címet elemezném kicsit, amit a mai bejegyzésnek adtam. Tudni kell ugyanis, hogy lebetegedtem kissé. Enyhe kólikának mondanám, de ahhoz pont elég, hogy ne érezzem magam komfortosan. Egy napot ki is hagytam az isiből. Amikor írom a bejegyzést, pont kevéssé érzem a kis testem hatékonynak, ezért kivételesen nem én főzök; ami még meglepőbb az az, hogy a kínai lány teszi mindezt helyettem. Tudni kell, hogy még sose láttam főzni leszámítva azt a három alkalmat, amikor tésztát készített nagy szakértelemmel. Hozzáértését tükrözve só és olaj se került a vízbe és a leszűrés se ment, szóval tocsogós izéket evett, amire még csak nem is tett különösebben semmit, csak egy kis csípős fűszerkeveréket. Hát én szerintem, kár elfőzni azt a tésztát egy ilyenre. Ráadásul egyszer azt hiszem, levestésztát vett és azt ette meg így magában. Csodálkozok, hogy egyáltalán jóllakott. Komolyan mondom, inkább főzök rá. Szóval ő készített nekünk étket estére nagy lelkesedéssel.

Beugrott, hogy amikor régen, még kisgyerekként anyuékkal elmentünk a szokásos romániai sátras nyaralásainkra, gyakran megesett, hogy az utolsó napokban már nem maradt több porcióra elegendő mennyiségben alapanyag ebből vagy éppen abból, ezért mindenből, amit hátra hagytunk készítettünk egy nagy adag izét. Általában különlegesen gusztustalanul nézett ki a végeredmény, mégis – talán a jó levegő hatására meg a külföldi konyha számlájára húzva egy strigulát – jóízűen fogyasztottuk a készítményt. Művészien Nyenyőnek kereszteltük a szavadalmunkat. Ezek szerint a levédetési folyamat során homok került a gépezetbe. A kiscsaj kreációját meglátva ugyanis valamiféle deja vu-érzés telepedett rám. Hogy valahol már láttam ilyen dolgot korábban. Majd bevillant ez a gyermekkori emlék és feltűnt a párhuzam. De hát mi a Nyenyőt nem annyira jószántunkból főztük. És akkor se voltam bizalom ittas vele kapcsolatban.

Önmagam megnyugtatása végett kieszeltem egy teóriát. Ennek megfelelően a vacsoránk a Nyenyők családjába tartozó, finom és tápláló, kifejezetten betegek számára a mézes tea mellé felírt, orvosok és dietetikusok által tesztelt, speciális, úgynevezett Göthös Nyenyő. A küllemét tekintve csak azért néz ki rosszabbul még a hagyományos Nyenyőnél is, mert az étel idomul az azt fogyasztó egészségi állapotához, és sorstársi közösséget vállal a kórságot elszenvedővel.

Volt itthon paprikakrém, ami mindent megszépít.

Aki még nem evett, annak jó étvágyat; a többieknek szép álmokat!

Hol is kezdjem el? Megvan az első Igor. Kicsit érdekesen érkezett meg, de ne szaladjunk ennyire előre. Hamarabb történt ugyanis, hogy összehaverkodtam a kicsi kis kínaiakkal, akik a környezetemben vannak.

Eleve onnan ered ez a történet, hogy még mielőtt sikerült volna kijutnom ide, anno a tavalyi év folyamán eszembe villant egy fura kép, hogy nekem kínai szobatársam lesz, egy kedves, mosolygós lány, és majd minduntalan együtt olvasunk Igét. Nos, ebből az lett, hogy egy kínai szobatársam van, egy kedves, mosolygós lány, bár járt mellé bónuszban egy belga is. Ez bizonyára csak azért történt, mert az eredeti tervekhez képest csúsztam egy évet a kiutazással, amely tény miatt vélhetően inflálódott még a szobatársak értéke is országszerte, és ebben a tanévben már párban adják őket az értékmegőrzés végett. Az igeolvasás része nem jött be a dolognak, mivel szegény lányka gyakorlatilag csak kínaiul tud.

(Ő ugyebár Csó, konkrétabban Csó Huimin, akit már emlegettem az előző posztokban is, de még ma is ott tartok, hogy elképzelni sem tudom, hogyan kell valójában betűzni a nevét, mivel fogalmam sincs, mi az a pár rajzos izé, amit mindig a neve helyén látok a formanyomtatványokon, szóval a biztonság és egyszerűség érdekében megmaradnék a magyar akcentusnál.)

Megérkezésemet követően igaz kisvártatva rá kellett jönnöm, hogy az egész iskolában a külföldi diákok lélekszámát tekintve súlyosan felülreprezentáltak a kínaiak - hogy miért, azt nem tudnám logikus és nyomós érvekkel megindokolni, bár bizonyára vannak ilyenek - tehát ha leegyszerűsítem, gyakorlatilag mindenkinek van kínai szobatársa a kollégiumban; de az, akiről én beszélek, mégiscsak az én külön bejáratú kis kínai szobatársam, és ő csak rám mosolyog. Ráadásul azt sem gondolom, hogy sokan kapnának kijelentést egy hasonló lánykáról éber álomban még a megérkezésük előtt egy évvel. Tehát nekem tetszett ez az úgymond egybeesés.

Meglehet, hogy különösebben sokáig a kép bibliaolvasással kapcsolatos részével sem kell várni, még ha nem is a szobatársam lesz az a személy, aki betársul mellém. Mindez köszönhető annak, hogy amint említettem, merőben nagy lélekszámban képviseltetik magukat a kínaiak az egyetemen; az én csoportomban például nyolc főből öt kínai. Lehet, hogy ez csak a nagy számok törvénye, nyilván meglepődnénk, ha több magyar lenne itt, mint kínai. Vagy talán nem lepődnénk meg. Na jó, hagyjuk…

Szóval úgy alakult, hogy a már említett nációhoz tartozó osztálytársak közül nem tudom, miért, de valóban mindenki megkedvelt; viszont az egész brigádból sajnos csak egyetlen egy fiúcska beszél jól angolul, tehát sokaknak nem tudom adni a társaságom. Akárhányszor órára mentünk vagy csak szerveződött egy kis spontán csoportosulás az osztályon belül én ezzel a gyerekkel kezdtem el csevegni, mással nem is ment volna. Végül egy hét alatt a fiú mondhatni rám cuppant. Azt gondolom, ennek az egésznek a hátterében inkább a magyaros virtus áll és nem a személyes varázsom.

Nagyon visszafogott gárdának látom a kínait. A spanyolos hangos, vagy a franciás kifinomult stílus nem fekszik nekik. Ellenben a magyar középút már igen, szóval az állandó mosollyal az arcomon éppen megfelelő mértékben szociális, így követendő példának tartanak. Számomra ez őrület a köbön, mivel nem érzem, hogy annyira jól kerekedne körülöttem a társasági élet. Vannak nálam lényegesen barátkozósabb alakok is, de kínaiéknak azt hiszem, az tetszik, hogy én nem vetem bele magam mindenáron a bulikba és vad közegekbe. Tehát eljutottunk oda, hogy a srác pár nappal a megismerkedésünk után már gyakorlatilag minden komolyabb kérdését hozzám címezte, velem osztotta meg az iskolaválasztással kapcsolatos nehézségeit, az álmait és azt is, hogy az édesapjával mennyire rossz a kapcsolata, mert a férfi dohányzik, alkoholista és sose foglalkozott vele igazán. Tényleg nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fajta bizalmat tőle.

Azt is furcsa látni, hogy mennyire próbál utánozni. Nem csak ő és nem csak engem. A szociális viselkedés terén ők olyan kis esetlenek, hogy szinte azonnal példát keresnek maguknak. Ha megtalálták, majmolósan elkezdik kopírozni. Nyilván szerepet játszik ebben az életkor is, mivel mind 18-20 évesek. Én a magam 25 évével nem tartom magam érett felnőttnek mellettük, de el kell fogadnom, hogy tyúkanyó típus vagyok, ami a fent említett alaptendenciával összeadódva ellenállhatatlan számukra. Tehát akadt pár pótgyerekem, ami időnként kifejezetten terhes, de látszólag sikerül kordába terelnem.

Ez a momentum két okból is fontos számunkra, kedves Szeretteim. Elsőként azt osztanám meg veletek, hogy pár napja az egyik fiúcska 18. szülinapjára kaptam hirtelen invitálást, ami elsőként nagyon meglepett, viszont az még jobban, hogy az angolul beszélő kínai srác (sajna mindig elfelejtem a nevét) minden felvezetés nélkül csak úgy bebökte a kérdést, hogy „Mit lehet tudni Istenről?”. Hát nagy örömömben próbáltam magam visszafogni, hogy ne daráljam le neki az egész evangéliumot egyetlen mondatban. Azt gondolom, végül elég jó képet sikerült neki adnom basic english nyelven. Tudjátok mit mondott? Egyszer titokban, egy éjszaka otthon elkezdte olvasni a Bibliát és egy olyan történetet talált, amiben egy férfi megölte a testvérét. Káin és Ábel, nyilván.

Nehezen tudom elképzelni a körülményt, amikor valaki még a szülei előtt is lopva, éjszaka Google-lel próbál meg elérni bármilyen apró részt a Bibliából, hogy kielégítse a kíváncsiságát, vágyát. Mi nem ehhez vagyunk szokva, nekünk ez különleges, különös. Neki most ez a beszélgetés volt különös. Tudjátok, valóban nem tudom leírni, mennyire 0, azaz nulla ismerete volt keresztyénségről, Istenről, Jézusról… Ne kergessük magunkat illúziókba, az átlag európai sem tud többet Istenről magáról, csak el van telve azzal a gondolattal, hogy kultúrkeresztényként neki van bizonyos ismerete. Persze egy kétmondatos beszélgetésből rájössz, hogy klisékben gondolkodik és felületes. Nála pont a klisék hiányoztak és így olyan sokkal könnyebb volt vele minden (nekem).

A másik ok, amiért sokat időztem a kínaiak bemutatásánál elég humoros. Képzeljétek el… Egyik délután meghívtak egy közös kajálásra. Már többször is kérleltek, éreztem, hogy most nem mondhatom vissza. Mondták, hogy egy kínai étterembe visznek. Hát legyen.

Ami azt illeti, egy olyan földalatti kis „Ázsia képződménybe” sikerült eljutnom… Először is egy kétemeletes, gyulai piacnál nagyobb alapterületű kínai üzletet képzeljen el ugyanazzal a bóvlival, ami otthon is kapható. E fölött volt egy kis rés, ahová becitáltak. Ott már tényleg mindenki kínai volt, csoda, hogy az útlevelemet nem kérték el. Amolyan maffia-szerűnek tűnt az egész. Vártam, mikor csap le a titkosrendőrség és csuknak le, mint bűntársat. Agyament volt. Odamegy a kínai srác a nagydarab kínai csávóhoz, aki a kínai állami adón nézte a marcipánfigurának sminkelt táncdalénekesek kínai nyelven elénekelt produkcióit és mondott neki valamit. Nem egészen úgy tűnt, hogy „Hé, Feri! Készíts már nekünk egy finom csirkepörköltöt, légyszi!”. Végül kihoztak nekünk három tányérban egy-egy halomnyi valamit. Minden valami egy ellapult kis csipkés szélű derelye csomagnak tűnt. A tészta – mint utólag kiderült – rizsből készült dolog, a töltelék pedig egy kifejezetten jól fűszerezett darált disznóhúsos és zöldséges keverék volt. Mellé ecetes öntetet tálaltak. Nekem ez nem kellett volna hozzá, de összességében tényleg finom volt. Szóval nem bántam meg. Az élményt biztosan nem.

Nem tudom kifundálni, milyen átkötő szöveget írjak, ezért csak belecsapok a másik történetbe, amit mindenképp le akartam írni. Olyan izgatott lettem hirtelen itt, a gép előtt ülve is. Néhány napot kell visszautazni az időbe és már be is tudom mutatni az első Igort.

A múltkori buli meghívás visszautasítása miatt tartottam attól, hogy Anya többet nem foglalkozik velem, de vasárnap este megjelent a szobánk ajtajában egy Ukrán sráccal, kinek neve Vlad és jelentették, hogy meghívnának bennünket egy banzájra. (Nem tudom, mi ez mindenkivel, de az összes kérdést hozzám szögezik, pedig ez most elvileg a szobatársaknak is szólt.) Hát én ezúttal nem utasítottam vissza az ajánlatot, a többiek megtették. Feltettem ellenben pár fogós kérdést a parti várható lefolyásával és végkimenetelével kapcsolatban. Olyanokat kérdeztem, mint például hányan lesznek, hova megyünk… Egy maradt ki, hogy mennyibe kerül. De mire azt megmondták, már nem volt visszaút, tehát fizettem. Annyira nem is volt sok. Tényleg!

Nem kellett mérhetetlen távolságokat leküzdenem, mivel Anya szobájában volt megtartva az egész, vagyis a közvetlen szomszédságunkban. A szoba maga kisebb, mint a miénk, pedig már ezt is könnyen megtölti három ember. Nos, ebben a szobában (nem hazudok) harmincan voltunk. Páran ezek közül kifejezetten nagyra nőttek. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy normális vagyok-e, hiszen én aztán tényleg sose voltam egy parti állat. Aztán kiderült, mire kellett a pénz. Nyilván vodkára. Szeretném, ha tényleg elfogadnátok nekem, – tudom, aki ismer, annak ez nem esik nehezére – hogy nem ittam le magam, mint az őrület. Talán sokan tudjátok, hogy az a fajta vagyok, aki nem veti meg a jófajta töményet, másfajta alkoholt nem is iszik, de ezt időnként szívesen csurgatja a gyomrába. Aznap este senki nem fogott vissza, csak én magamat. De most jön a svédcsavar.

Normális esetben már rég otthagytam volna egy ilyen társaságot. Aznap is pusztán az volt az eredeti megfontolás, hogy az első buliról egyszerűen nem szabad hiányozni. Ilyenkor alakulnak ki az első kapcsolatok, meg lehet ismerni a felsőbb éves, sokat látott fiatalokat és egy csomó infóhoz és információ bankhoz (értsd emberhez) közel lehet férkőzni. Úgy voltam vele, hogy ki tudok bírni 2-3 ilyenfajta találkozást. De ez most tényleg más volt.

Csak a csapat fele volt orosz. A többiek az emeletünk szobáiban lakó nemzetközi diákok, jórészt németek, néhány belga. Konkrétan én voltam az egyetlen, aki egyetlen szót sem beszélt még oroszul. Akadt, akinek csekély tudása miatt nehezére esett a beszéd, de legalább felfogta, mi történik körülötte, mert többségében értette a szavakat. Én ott ücsörögtem egy darabig, majd leült a balomra három belga lány, később még néhány német és kifejezetten jóízűen tudtunk így csevegni. Hamarosan a jobbomra került Yegor, ő teljesen orosz, nem is nagyon beszélt angolul, de próbálkozott. Odáig fajult a próbálkozás, hogy csatlakozott mellénk még egy orosz srác, ő tavaly végzett, abban az évben a kollégiumban ennek a szintnek az állandó buli felelőseként tevékenykedett a vodkafogyasztás népszerűsítése érdekében. Ez itt valódi titulus, nem csak amolyan mondvacsinált, kitalált, a természetes kiválasztódás által hozott izé. Tippeljetek, hogy idén ki vette át tőle ezt a posztot! Hát persze, hogy Anya. Lesz tehát még párja az ilyenfajta alkalmaknak a szomszédban.

Ez a fiatalember telepedett tehát le még a jobbik felemre Yegor mellé, és öt-tíz percre olyan kommunikációs folyamot indítottunk hárman, hogy még én is meglepődtem magamon. Tudjátok, nekem nehezen megy az oldódás, pláne olyan közegben, amiben ennyire táj idegennek érzem magam a nyelv, az alkoholszeretet és hasonlók hiánya miatt. Ehhez társul az, hogy nem szívesen beszélek anyanyelvi beszélőkkel még angolul se, nemhogy oroszul. Itt viszont olyan környezetet tudtak teremteni még számomra is, amiben nem érdekelt semmi efféle. Kiszedtük a másikból, amire szükségünk volt szóval minden egyszerűen jó volt.

Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy hasonlóan érzem majd magam, ha megint csatlakozok egy összejövetelhez, de ez most megalapozta a bizalmam ebben a népségben. Sikerült egy csendesebb zugban megejtenem egy szösszenetnyi csevegést Anyával is, aminek különösen örültem. Angol-francia tolmácsnak tanul. Ezért tud ilyen jól angolul. Csak ezért.

Másnap mennem kellett a kolesz igazgatójához, mert kapni fogok egy plasztik belépőkártyát, amihez előbb még fényképet kell csináltatni. Mivel az ott dolgozó hölgy számára az anyanyelvén túl nincs más, alig tudtam kibogarászni, mit akar. Néhány órával később összeakadtam Anyával és felajánlotta segítségét a gátak áttörésére a jobb megértésért.

Szóval most minden egyszerűen jó. Az órákon egyre több az anyag és ezért a délutánok megtelnek tanulnivalóval. Hamarosan el fogok veszni. Ami szintén jó.

A rekord mennyiségű irományommal megint kitöltök pár percet az életetekből. Remélem, élvezitek (vagy legalább csak mondjátok azt). Szép estét mindenkinek!

Tudjátok, vannak olyan napok, amikor azt gondoljuk, hogy már berendezkedtünk. Túl vagyunk mindenen. Ami csak jöhet és meglephet minket, már rég megérkezett, sőt már felocsúdnunk is sikerült a történések után. És rendszerint ilyenkor érkezik valami, ami felkavarja ismét az állóvizet, szétszaggatja az eddigi kis határokat és újraértelmezésre kényszerít. Ekkor rádöbbensz, hogy valójában nem arról van szó, hogy tényleg lefutott minden létező ügy a közelben, csak túl gyér a fantáziád ahhoz, hogy továbbláss.

Vasárnap este nálam úgy esett az eset, hogy szépen ücsörögtem a gépem előtt és bajlódtam a megint pont működésképtelen netemmel, majd hirtelen minden helyreállt egy pillanat erejéig és Facebookon megpillantottam egy kis képecskét, amit az ’Ez az a nap!’ osztott meg. Csak egy rövid szöveg volt rajta: „Légy türelmes, még nem végeztem! – Isten”. Nos, kedves Szeretteim… Tudjátok ez az, ami egy pár napig nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, hogy valóban elindult valami, de elképzelésem sincs a továbbiakról. Egyszerűen nem látok magam elé egy centire se, pedig nagyon szeretnék. Jelen helyzetemben így ez az iromány megfogott, mert hirtelen belém hasított, hogy talán nem is én vagyok az, akinek a további fejleményekről gondoskodnia kell.

Pont lepergett előttem ez a kis eszmefuttatás, amikor kopogtatott az ajtón Zsenya, az egyik fickó a nemzetközi irodából és hozott magával egy köteg ágyneműt és hozzá tartozó huzatokat a szobában harmadikként, még egyelőre üresen álló ágyra. Kurtán megjegyezte, hogy szobatársat kapunk, aki 10-15 percen belül megérkezik. Csak annyit sikerült kiszedni belőle, hogy egy belga lányról lesz szó. Hirtelen összerántottuk a szobát, mindent leszedegettünk a bizonyos harmadik ágyról és felkészítettük magunkat.

Szerintem életembe se sose nem fogom elfelejteni, ahogy ez a kiscsaj belibbent. Valami fogalom, hogy milyen elvont szerelésben volt. 15-16 éves koromban volt egy barátnőm, aki elég hasonló volt, de a viseletén talán ez nem látszott meg ennyire. A durva nem is a gönce volt igazán, hanem a beszélőkéje. Egy húszéves, tolmácsnak tanuló fiatalról van szó. Szédületes méretű információcsokrot tud egy rövidke kis szemvillanás alatt ledugni a torkodon. Eszméletlen. Ráadásul teszi mindezt igencsak könnyen zavaróvá váló hangerővel. Mindezt anyuék hamar megtapasztalták, ugyanis minden Skype beszélgetésünk pengeélen táncolt, mivel rendszerint sztereóban beszéltünk és az én kis csicsergő hangom elszállt az övé pedig gond nélkül jutott haza virtuálban. Annyi bizonyos, hogy egy nagyon is barátkozó és mókás figura ez a Majelis. Flamand nyelvterületről jött, így kicsit teszteltem vele a létezhetetlenül gyér holland tudásomat. Igazából nincs is olyanom, hogy holland nyelvtudás, csak az angol-német iskolai kombónak köszönhetően elcsípek pár dolgot. Amikor rólam volt szó, azt megértettem. Mondjuk, azt ki ne értené meg.

Sajnos mégsem tudom azt mondani, hogy fényesen ívelt felfelé a hangulatom a hétvégén, mert valahogy sok lett az a két ember körülöttem. A legnagyobb problémát az esti csend és így a mindig megtartott csendesség hiánya okozta. Már elszoktam attól, hogy küzdenem kelljen a nyugodt körülmények között történő Bibliaolvasásért. Három nap. Eddig tartott. De a harmadik napon, a legszebb hajnalon, kicsit mintha az én halálom is megszakadt volna, a lelki halál, mert teljes meglepetésemre a nagy zajongások hirtelen elmúltak körülöttem. Mintha elvágták volna a korábbi három nap minden jól bevált szokását, csend támadt és mindenki magának akarta tömködni a kis unalom támasztotta űrt; nem foglalkoztunk a másik napi hülyeségével, csak a magunk ügyére fókuszáltunk és végre leülhettem elmélkedni, gondolkodni Isten Igéjén és olyan felemelő volt az élmény. Nem előzte meg ezt a változást valami komoly beszélgetés, vagy bármi más, csak néhány imádság. Szóval most minden rendben van és egyszerűen jó.

Annak mindenképp örülök, hogy van mellettem egy angolul jól beszélő egyed, ráadásul nem elhanyagolandó, hogy Majelis már két éve tanul oroszul, szóval igencsak hasznos a boltban, meg amikor kulcsot kell másolni, mert szól a koleszból egy akárki, hogy eggyel kevesebb a kulcs, valószínűleg az előző lakók nyúlták le, szóval másoltatni kell, meg hasonlók.

Áá, érzem, hogy ezt a mai bejegyzést nem lesz olyan élvezetes olvasnotok, kedves Szeretteim. Az igazság az, hogy a legfőbb történés csak a megkönnyebbülésem megérkezése volt az újból lehetségessé váló elmélkedések miatt. Nem tudom, hogyan hangozhat ez kívülről. Nekem belülről a békességem így megvan.

Ma kicsit nehezen veszem rá magam arra, hogy a közlékeny énemet használjam, bocsesz. Szóval az én szemszögemből nézve sok idő telt el az előző bejegyzés megírása óta. Az újdonság annyi, hogy megvoltak az első óráim. Bizony. Kicsit tartottam attól, hogy a tanári kar tagjai kockafejű hajcsárok lesznek, de egyelőre minden várakozásomat felülmúlták a megtapasztaltak pozitív előjellel. Elsőként fonetika órám volt. Magyarán az ábécét tanultam. Mekkora már! Az általános isiben erre volt egy évünk. Most egy fél délután alatt magamba nyomtam a legtöbb betűt, bár tény, hogy a kiejtés azért akadozik még néhány esetben. Olyan, mintha minden felnőtt erőmtől megfosztottak volna, mert még egy egyszerű szöveget se tudok felolvasni gond nélkül. Hiába, új idegen nyelvet választani is tudni kell, én jól belenyúltam a zsákba...

Úgy tűnik, hogy háromféle óránk lesz az elkövetkezőkben. A fonetikán túl nyelvtan, illetve az úgynevezett praktikus orosz, amivel még nem találkoztam, de sok reményt fűzök hozzá. A fonetikát most kihagyom, mert különösebben érdekfeszítő történések nem kötődnek hozzá; bár kerekedett a szemem, amikor rádöbbentem, hogy lényegesen jobban beszélek angolul, mint a saját tanárom, akinek angolul kéne magyaráznia. Igaz vélhetően viszonylag hamar váltunk majd oroszra. Ez a nyelvtan dolog viszont elég mókás. Alapozásként elárulom, hogy én érkeztem meg legkésőbb a csoporttársak közül az országba. Ez azt eredményezte, hogy a nevem egyetlen tanár névsorában sem szerepelt, tehát a bemutatkozások bajosak voltak kicsit. Az emlegetett órát tartó tanárnő egyből levágta, hogy magyar vagyok. Nem tudom pontosan, honnan tudhatta ezt, mert nem gondolom, hogy az Ágnes név ezt annyira egyértelműsítené, de minden esetre kicsit sandán nézett rám az elején. Igazából nem is innen indult a történet.

Nagy nyugodalommal lépdelek épp a folyosón, kiderül, hogy rosszul van kiírva a teremfelosztás. Végre megtaláljuk a helyünk. Bent már vár minket egy átlagos magasságú, kicsit teltebb, 40 év körüli hölgy, egyszerűen felöltözve; hosszú, világosabb árnyalatú barna, hullámos haj, erős arccsont, szúrós tekintet. Amikor a vidáman elröppenő kis köszönésemre egy formális, mondhatni lélekölően fagyos fejbólintás volt a válasza, összerezzentem. Az futott végig az agyamon, hogy ez a nő csakis egy olyanfajta Hannibál típusú sorozatgyilkos lehet, aki azért szeret kis létszámú csoporttal dolgozni, mert kisebb tételben könnyebb eladni az emberek szerveit a feketepiacon. Aztán elindult az óra, jött a névsorolvasás. A hölgyike szenvedett a kínai nevekkel egy darabig, majd gyors fejszámolás után összerakta, hogy van egy betolakodó. Ez voltam én. Azzal a fajta kedveskedős mosollyal fordult ekkor felém, ami amúgy csöppet sem volt kedves. Én bemutatkoztam, mint egy ember, mire visszakérdezett, hogy magyar vagyok-e. Rávágtam, hogy igen, de azért vibrált egy gondolat a fejemben. Ki tudja, miért kérdezi? A tér-idő kontinuum adott pontján vajon hogyan viszonyul ő ehhez a kérdéshez? Lehet, hogy valami földalatti összeesküvés értelmi szerzője és engem akar majd mandzsúriai jelöltként bevetni Magyarországon a tagtoborzásnál?

A jövőtől semmi jót sem várva nekikezdtünk az órának. Mindenféle felvezetés nélkül jöttek a főnevek nemei és a melléknevek egyeztetése. Ezt már a németnél is annyira szerettem, hogy sose tanultam meg, de neki nem mertem ellentmondani. Szerencsére a megértéssel nem akad nehézség, tehát a logika már a fejben, de a gyakorlat nagyon más; folydogál az is a maga medrében, rakódik, remélhetőleg nem borul ki majd egyszer a későbbiekben. Hamar elkezdett oldódni a hangulatom, múlóban volt az a kis „félelem”. (Akinek nem egyértelmű, nyilván nem volt ez annyira igaz félelem azért.) De a nyoma megmaradt! Az első húsz-huszonöt percben nem tudtam eldönteni még biztosra, hogy igazából nem azért kedveskedik-e a drága tanárnő, mert azt szereti, ha az erekben nincs teljesen megdermedve a vér, amikor nyersen elfogyasztja azt. Istennek legyen hála, felszabadulhattam rögvest, mert átváltott csevegő módba. Kiderült, hogy nagyon beszédes emberke. Viszonylag jól kommunikál angolul, a kiejtése hoz csak elénk párszor vicces helyzeteket.

A másnapi találkozásunkkor már dumazsákként viselkedett és nagyon jó érzés volt látni az arcát, mert sokat nevetett. Feloldott bennem pár gátat, ami ebben a néhány napban belém épült a helyiekkel kapcsolatban. Ő valahogy azt mutatta be instant formában, amit én állandóan látok magam körül. Itt van ez a sok jóravaló ember, de olyan megfoghatatlan, hárító magatartásuk van az első percekben, hogy visszahőkölök tőlük. Később azon gondolkodok, hogy milyenek lehetnek valójában és közel tudok-e kerülni hozzájuk valaha is. Csak reménykedni tudok abban, és imádkozhatok érte, hogy így lesz.

Az is lelepleződött péntekre, hogy azért kérdezett rá a nemzeti hovatartozásomra, mert tud valamicskét a magyar nyelv sajátosságairól. Megjegyezte például, hogy nekem nehéz lehet a helyzetem, mert nálunk nincsenek nemek. Ennyi volt a titok. Pedig szerintem az én verzióm sokkal érdekesebb…

A közlékenysége abban is megmutatkozott, hogy sokat beszélt az oroszokról globálban. A különféle nyelvek tanulása során még úgy is, hogy sose mélyedtem el az angolon kívül másban, mindig megtapasztaltam azt a sokak által nyilván szintén érzékelt és tudott dolgot, hogy a nyelv az egész gondolkodásunknak erős és tiszta tükre. Azon is szoktam meditálni, hogy vajon a gondolat tükrözi-e a nyelvet, vagy fordítva, de erről nem nyitnék bekezdést most. Vajon az a leomló Bábel torony mit változtatott meg bennünk valójában? Szorosan a nyelvtanóránál és a nemeknél megragadva: a tanárnő elmesélte, hogy ők úgy vannak ezzel, hogy bizonyos szavakat a végződésük, az utolsó betűjük alapján sorolnak a semleges-, a hím- vagy a nőnembe, másokat viszont a jelentésük szerint. Így alakult ki az, hogy az érzések, mindig lányok.

Na, álljunk meg egy leheletnyi zárójel erejéig, amit itt most megnyitok. Hogy az érzés lány? Most általánosítani fogok, de mindenki kezelje megfelelően és jó helyen a dolgot. Azt tudjuk, hogy a férfiak jobbak a logikus gondolkodásban, a történéseket jobban átrágják, ők az agy. A nők ezzel szemben gyakrabban hagyatkoznak az érzelmeikre; mi, Évák, inkább a szív vagyunk. Egyszerűen így lettünk teremtve, ez az elemi valónk, ez a program fut. Emlékszek egy beszélgetésre Katával az egyik gyülekezeti alkalom végén. Megjegyezte, – és nagyon igazat adok neki – hogy kezdek átlendülni arra a térfélre, ami nem az enyém. Mindent fejben eldönteni, nem érezni csak gondolni, túlgondolni, amiből aztán jön a sok aggódás és félreértelmezés. Kaptam erre megerősítést aztán mástól is. Szóval 'ennyi ember nem tévedhet' alapon érdemes ennek a mélyére mennem. Néha igazán felrúghatom a logikát egy pillanatra és maradhatok a női megérzésnél. Csak arra akartam rávilágítani, hogy itt egy egész nyelv deklarálja ezt, tehát még akár igaz is lehet… (Napi bölcsesség vége, zárójel bezárva.)

Ahogy tovább csordogált az óra és egyre jobban belementünk a sűrűjébe, egy dolog mindenkinek szemet szúrt és ezért viszonylag hosszú beszélgetést kerekítettünk e köré. Ez a népség ugyanezen feljebb említett logika mentén haladva azt mondja, hogy az élet, mint főnév, szintén nő. Az életet érezni és nem tervezni kell. Hoppácska! Mivan? Ez sok mindent megmagyaráz.

Amikor benyögi a nő, hogy egyébként ő még nem tudja, hogy a következő héten hol lesz órája, arról meg végképp nincs fogalma, hogy a második félévben kiknek és milyen tantárgyat tanít majd… Én nem mondom, hogy otthon annyira időben készítenénk el ezeket a terveket, de minket legalább zavar, ha nem tudjuk az infót, ezért próbáljuk pótolni a hiányosságokat. Itt nem ez a módi. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ’ahogy esik, úgy puffan’ alapon működnek. Ember tervez, Isten végez.

Ha én ezt tudom a jelentkezésemkor, nem csinálok ekkora ügyet az egészből. Akkor tisztába került volna, miért nem írnak egy átfogó összegzést a teendőkről. Hogy nem gáz, ha állandóan kérdezek, mert tényleg nem kell tudnom a válaszokat, és nem az van, amit (túl)gondoltam magamban, vagyis a valóságban nem úgy akarnak tenni az e-mailekben, mint akik simán lerázhatják magukról a dolgokat, csak náluk ez a módi. Majd kialakul. Váá! Oroszok! Már megint csak a különbözőség. Sokat emlegettük ezt a jelenséget az egyik csoporttársammal, egy venezuelai lánnyal, Olgával. Ugyanettől szenved. Egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy fel merje-e tenni a kérdéseit, mert azok rendben vannak, vagy mindenki idiótának fogja nézni és ezért inkább hagynia kéne az egészet. Arra jöttünk rá, hogy valószínűleg a kettő történik egyszerre.

Még egy dolog van, amiről be akarok számolni nektek, kedves Szeretteim. Egyelőre a végkifejlet még nem tiszta, tehát írni fogom tovább kis, folytatásos teleregényemet, amivé lassan kitágul már ez a sztori.

Az úgy volt, hogy péntek este 10 után, talán volt már 10.30 is, ücsörgök pizsiben az ágyam tetején és olvasással ütöm el az időt. Felpillantok és a nyitott ajtó előtt egy magas fiatalembert látok elsuhanni Anya ajtója felé. Köszönök neki, visszaköszön mosolyogva. Máris meglepődtem, mert ennek a srácnak csak a hangját és a hátát ismertem eddig, mert annyira soha nem volt nyitott vagy barátkozó, hogy az arcából is mutasson valamit. Hallom, hogy benyit a szobába, váltanak pár szót és egyszer kopognak az ajtómon. Anya elég alacsony, ezért ahogy bedugta a fejét az ajtófélfánál pont meg tudott állni fölötte a srác és végül úgy kukucskáltak be a keret mellett, mint két rajzfilmfigura. Utána ez következett.

Anya megkérdezte, elfoglalt vagyok-e. Mondtam, hogy igazából nem, csak olvasgatok. Merthogy ők el akarnak hívni engem egy buliba! A mondat végeztével a srác elkezdett kérlelni, hogy mindenképp menjek; pedig nem beszélt ám angolul, mégis kiszorított ennyit magából. Aaaah. Tök jó volt. Csak egy bibit találtam. Az éjszaka halk továbbvezetésére készülve nem éreztem magamban erőt bármilyen megmozdulásra. Ezért végül nemet mondtam. És ez olyan gáz. Tényleg szívesen mentem volna velük, de nem tudtam, mire is számíthatok.

Beigazolódott reggelre, hogy egy hajnal hatig kimaradós éjszaka volt ám ez, aminek én sose voltam nagy rajongója. Tudni vélem tehát, hogy amolyan diszkózós, talán ivós partira mondtam nemet, de mégis. Látjátok, ennyit rólam. A célegyenesben állok meg. Remélem, nem értékeli úgy szegény lány, hogy akkor vége, többet ő aztán meg nem kérdez engem semmiről. Állítása szerint vasárnap este még terveznek valamit, de ez egy későbbi bejegyzés témája lesz. Addig is elkönyvelem magamnak, hogy nincs reménytelen helyzet és ez mégsem egy reménytelen népség.

Ma ott folytatom, ahol abbahagytam tegnap. Úgy érzem, most nem csapongnak már annyira a gondolataim, ezért talán jobban össze tudom foglalni őket. Bár lehet, ahhoz igazából egy erősebb írói véna kéne.

Az események láncolatában a következő elem még kapcsolódik a Volgán innen, Moszkván túl periódushoz, az utazáshoz. Ahogy visszaolvastam a tegnapi szövegemet, olyan idiótának tűnt. Valahogy nem tudom visszaadni a lényeget és azt hiszem, hogy ez abból fakad, hogy elég nagy katyvasz van most idebent. Pont az tükröződik az írásomból, amit tényleg érzek. Néha nevetek az egészen, van, hogy jó értelemben kifejezetten megkönnyezek egy-egy szituációt és párszor egészen elbizonytalanodok abban, hogy normális vagyok-e. Valójában azt kérdőjelezem meg, hogy ez az egész népség normális-e, de az ilyen ’én a világ ellen’ dolgokban nem hiszek, tehát biztos csak velem van a baj.

Ahogy beharangoztam, visszatérnék tehát a repüléshez. Képzeljétek el, drága Szeretteim, hogy amikor felszálltam az utasokat a kaputól a géphez elszállító reptéri buszra, ült mellettem egy hölgy egy picuri kisbabával. Olyan 8 hónap körüli lányka lehetett. Az arca kerekebb volt, mint a Lénáé, a haja pedig pont olyan kis pihés, mint a Dodóé. Mint később kiderült, Tasának hívták. Gondolom Natasa. Néztem, ahogy meglepődik. Furcsa, de nála ez tényleg folyamat volt. Onnan tudom, hogy amikor azt gondoltam, hogy valakinek a szemöldökét ennél a szintnél feljebb vonni már fizikai képtelenség, ő még mindig tudta magasabbra húzni és végül egy görcsbe rándult kis bagolyra emlékeztetett. Azért cuki volt. Mit válthat ki egy ártatlan lélekből a sok (orosz) ember látványa… (Vagy ő az oroszhoz már hozzá van szokva?) Pont a tenyerem magasságában volt az arca, ezért a kezemet figyelte. Játszani kezdett az ujjaimmal, az anyukája pedig csak ekkor vette észre a bimbózó kis románcunkat és mosolyogva beszélgetni próbált. Amikor rájött, hogy egy szavát sem értem, először megijedt, de utána elővette elég jól érthető angolságát és mesélt kicsit Volgogádról, ami az ő szülővárosa. Olyan szép volt a szeme, de valahogy mégsem tűnt szépnek. A kedvességével és esetlen beszédével vált inkább csak meggyőzővé.

Ahogy felszálltam a gépre a legszebbik mosolyommal nyargaltam át az utastéren és a mellettem ülő fickót olyan határozottan kértem meg, hogy tegye fel a csomagomat a poggyásztartóra, hogy nem mert ellent mondani. A leszállásnál már kérés nélkül felállt és pakolt! (Nagyon helyes…)

Az elnyújtott út ellenére is én jól elvoltam. Itt éreztem meg ugyanis csak igazán, hogy milyen korán is kellett felkelnem. Ez jól jött, mert gyakorlatilag teleportáltam. Az út elejénél úgy bealudtam, hogy aztán csak az övek leszállás miatti újbóli bekapcsolására felszólító hangjelzésre ébredtem fel. Azért a tág értelembe vett landolást láttam. Olyan furcsa volt a táj. Elsőként Budapest jutott eszembe, mert messziről az első, amit meglátsz, úgyis a folyó, ami volt itt is, bár más volt a kanyargása. Utána megláttam a furcsa földeket - nagy részük talán műveletlen lehetett - és olyannak hatott, mint egy parafatábla. Összességében az egész táj nem városnak és látképnek tűnt, hanem csak egy nagy terepasztalnak.

Az egész út alatt most először, a leszállást követően éreztem valamiféle kellemetlen aggodalmat és félelmet. Olyan sokat imádkoztam, hogy ne kelljen félnem, megrémülnöm, mert minden korábbi utazásomat ezek kísérték, és most tényleg nyugodt voltam. Kis izgalom volt csak bennem, de ez is elhanyagolható, ami már szinte gáz. Szóval hálás vagyok ezért. A cuccomat nagyon hamar fel tudtam venni; mivel országon belül utaztam, már az útlevéllel se foglalkozott senki, így össze-vissza 10-15 perc alatt már kint is voltam az amúgy elég kicsi Gumrak repülőtér előtt. Az izgalom igazából annak szólt, hogy itt már nem volt pontos terv. Szereztem egy taxit. A suli nemzetközi irodája kioktatott, hogy milyen számot hívjak, melyik társaság; nehogy az ott várakozó sofőrök közül intsek le valakit, mert az drága lesz… Hát mondjuk úgy, középárfolyamon sikerült egy olyan autót találnom, ami lényegesen többért vitt el a célhoz, mint amennyiről az iskolában beszéltek, de tudtam nála kártyával fizetni és nem volt drágább, mint az otthoni taxisok. Jah, és nem mellesleg megértette, hova akarok menni.

Beértem a kolihoz. Nem mondom el, mi jutott eszembe először. Van az a Facebookon keringő izé, hogy a lányok nem pukiznak, csak kis nemtom miket puffogtatnak. Valami virágnyelven megírt őrület. Most én is inkább így adnám elő magam. Szóval nem volt gáz a kollégium kívülről, csak úgy gondolom, megérett a felújításra, de megértjük, hogy a jelenlegi nehéz társadalmi-gazdasági körülmények között ennek végrehajtása igencsak nehézkes, bár tudni véljük, hogy a mindenkori iskolavezetés kiemelkedő prioritásként kezeli a kérdést, valamint azt is biztosra vehetjük, hogy az igények legmagasabb szintű kielégítésére törekvő, az ésszerűség és fenntarthatóság elveit mindig is jól képviselő orosz kormány, hamarosan komoly lépéseket tesz, és kellő anyagi áldozatot hoz az ügy pozitív végkicsengésű lezárása érdekében. Teszi mindezt felebaráti szeretetből, odaadása jeléül, Putyin apánk felénk irányuló, túláradó és önfeláldozó gondoskodásából. Ámen. De tényleg úgy legyen!

Azt az infót kaptam, hogy elég megmutatnom az irataimat és beengednek a portán. Dee, tééényleg! Szerinted! Alig kapart össze a portás annyit a – szerintem nagyon is kedves – angol magyarázásomból, hogy rájöjjön, hogy ez bizony nem orosz lányka! Ja! Akkor hívnom kéne azt, aki kezdeni tud vele valamit. És nem tudom, hogy miért gondolják azt az emberek világszerte, hogy attól, hogy kiabálnak, majd lerombolják a nyelvi gátakat. Nem a hang terjedési sebességével van a gond.

Mondhatnám erre, hogy ha már szép nem vagy, legalább hülye ne legyél!

Egyébként, ahogy előkerült az a bizonyos illető, aki tudott velem kezdeni valamit, kiderült, hogy minden szépen le volt zsírozva, tehát flottul mentek a dolgok tovább egészen addig, amíg be nem léptem a szobába. Tehát három percre. Történt ugyanis, hogy a szobatársam, a tegnap már emlegetett kínai lány, Csó (még mindig nem tudom, hogyan írja a nevét), ugyan már 10 napja beköltözött, valahogy mégsem tűnt fel neki, hogy a padló csak annyira koszos, mint három másik, és az ágya alatt lévő porcicák között is bújócskázni lehetne. Igazából, ahogy ezekkel megbirkóztam (értsd: kitakarítottam), rá kellett jönnöm, hogy élhető a szoba. Tényleg csúnyácska, de csak ketten vagyunk benne, a bútorok viszonylag újak, van négy magas beépített szekrény (bár a szocreál érából) és a kis blokkunkban mellettünk nyílik még egy helyiség, ez hasonló méretű, jelenleg csak egy orosz lány lakik benne. Vele közös a mosdó és a zuhanyzó. Két komoly hátrányt azonban megemlítenék. Az egyik, hogy ritka gáz a tapéta. Úgy látom, hogy a szobákon viszonylag nagy változtatásokat is lehet eszközölni a benne lakóknak. Nos, ezt előzőék úgy kihasználták, hogy egy barna alapon virágos tapétát helyeztek a falakra, és mindezt megbolondították egy aranybarna függönnyel. Egyem a zúzájukat. Mindegy, funkcionális és különben is ez van. Legalább a fürdő korrekt.

A többit meg hagyjuk, mert félek, hogy anyu is olvasni fogja ezeket a sorokat, és hazarángat, mert az anyukák bármire képesek! Csak viccelek! Nincs miért hazacipelned, Anyucii!

Apropó, Anya! Így hívják a mellettünk lakó orosz lányt. Érdekes szerzet. Brutál orosz feje van. Kerek az arca, távol ülnek a szemei egymástól, világos barna a haja és nagyon finom, fehér a bőre. Csúnyácska, de a bőre valóban irigylésre méltó. Próbáltam vele kontaktba kerülni. Kicsit mintha E.T.-vel telefonálnék. Itt jön-megy a szobánk előtt. Egyszer át nem jön vagy valami. Úgy voltam vele, nem érdekel, mibe kerül, de én megszelídítem. Elmondom, most hol tartok. Amikor hallottam, hogy gyanútlanul mosogatja a kis bögréjét a kagylónál, mint egy ember, egy jól irányzott, leplezhetően hirtelen mozdulattal pont kinyitottam az ajtót és elé vágódtam. Kellemes mosollyal bemutatkoztam neki. Bár elég barokkos körmondatot mondtam nemzetiségi hovatartozásom felvázolása céljából, láttam, hogy megérti. Erre jelezte, hogy épp nagyon be van rekedve. Ennek a fele szerintem csak ijedtség volt. Nyilván nem a szobájából kicsusszanó magyar volt a rémület tárgya csak a „jaj, meg kell szólalnom angolul” effektus jött be a képbe. Elrejtettem pár kapaszkodót neki a monológomban, hogy kérdezhessen tőlem és folytathassa a beszélgetést, de úgy tűnik, most még diadalt aratott szívében az ismeretlentől való félelem.

Viccet félre téve… Érdekes látni, hogy olyan sok szempontból hasonlítunk egymásra mi, magyarok és az oroszok, ők mégis sokkal zárkózottabbak. Később hallottam néhány barátjával beszélgetni és meccset nézni a szobájában és ki kell jelentenem, magyarosan átlagosan szórakoztak. Mégis ember legyen a talpán, aki külföldiként be tud férkőzni az intim terükbe. Legalábbis orosz tudás nélkül. Amit még megfigyeltem ezzel kapcsolatban az az, hogy ahogy találnak az egyetem berkein belül egy fiatalt, akinek kicsit is jobb az angol tudása az átlagnál (tehát meghaladja 10 szót… változatlanul gonosz vagyok) és/vagy picit nyitottabb a többségnél, azonnal megbízzák valamilyen feladattal.

De Anyaval még nem ért véget a kapcsolatunk. Mert én nem vagyok az a könnyen feladós fajta. Másnap ismét pont az orra előtt volt dolgom és megkérdeztem, jobban van-e a torka. Mire elért hozzám a kurtán kibökött válasza, hogy „Nem”, már csak a hátát láttam. Este viszont mosolygós hangulatban csíptem el pont, véletlenül, éppen, hirtelen, gyanútlanul meg miegymás. Szóval megkérdeztem a közösen használt helyiségek takarítási rendjéről. És tudjátok, kedves Szeretteim, én ezen a ponton olyan büszke voltam magamra. Mert ugye könnyű azt hinni, hogy az emberek szeretik, ha érdeklődnek felőlük. Viszont amikor egy nap is elég ahhoz, hogy rádöbbenj arra, hogy a másik még bizalmatlan és ezért nem mer annyira kitárulkozni, hogy például elárulja, hogy fáj-e még a torka, akkor tudni kell váltani! Ilyenkor történik meg, hogy egy semleges témát hozol fel, amiben kibontakozhat az illető, és bemutathatja jártasságát, tudni illik, hogy ő bizony ismeri itt a módit, és valóban képes elmondani nekem, hogy ebben a szobában ki és hogyan szokott takarítani. És ennyi! Kicsit később beállított egy papírral, és amikor összefutottunk az előtérben (és ez most valóban véletlen volt) megmutatta, hogyan fogjuk vezetni, hogy mikor ki takarít és kérte, hogy írjam fel a nevem a megfelelő rublikába. És ekkor láttam meg az ő nevét a papíron. És szerintem ez már egy gyönyörű barátság kezdete! Következő lépésként várom a stratégiai pontot, amikor bedobhatom neki, hogy amúgy az ő neve magyarul annyit tesz, hogy… De ehhez megfelelő mértékű intimitás és diszkréció szükséges.

Azt hiszem ismét teljesítettem a napi minimumot. Azt tudni kell, hogy Wordben írok és itt koppra 4 oldalnál zárom soraimat. Hamarosan kurtábbak lesznek ezek a bejegyzések, de most még áramlik. Köszönöm, hogy meghallgattok. Szép napokat!