Ma ott folytatom, ahol abbahagytam tegnap. Úgy érzem, most nem csapongnak már annyira a gondolataim, ezért talán jobban össze tudom foglalni őket. Bár lehet, ahhoz igazából egy erősebb írói véna kéne.

Az események láncolatában a következő elem még kapcsolódik a Volgán innen, Moszkván túl periódushoz, az utazáshoz. Ahogy visszaolvastam a tegnapi szövegemet, olyan idiótának tűnt. Valahogy nem tudom visszaadni a lényeget és azt hiszem, hogy ez abból fakad, hogy elég nagy katyvasz van most idebent. Pont az tükröződik az írásomból, amit tényleg érzek. Néha nevetek az egészen, van, hogy jó értelemben kifejezetten megkönnyezek egy-egy szituációt és párszor egészen elbizonytalanodok abban, hogy normális vagyok-e. Valójában azt kérdőjelezem meg, hogy ez az egész népség normális-e, de az ilyen ’én a világ ellen’ dolgokban nem hiszek, tehát biztos csak velem van a baj.

Ahogy beharangoztam, visszatérnék tehát a repüléshez. Képzeljétek el, drága Szeretteim, hogy amikor felszálltam az utasokat a kaputól a géphez elszállító reptéri buszra, ült mellettem egy hölgy egy picuri kisbabával. Olyan 8 hónap körüli lányka lehetett. Az arca kerekebb volt, mint a Lénáé, a haja pedig pont olyan kis pihés, mint a Dodóé. Mint később kiderült, Tasának hívták. Gondolom Natasa. Néztem, ahogy meglepődik. Furcsa, de nála ez tényleg folyamat volt. Onnan tudom, hogy amikor azt gondoltam, hogy valakinek a szemöldökét ennél a szintnél feljebb vonni már fizikai képtelenség, ő még mindig tudta magasabbra húzni és végül egy görcsbe rándult kis bagolyra emlékeztetett. Azért cuki volt. Mit válthat ki egy ártatlan lélekből a sok (orosz) ember látványa… (Vagy ő az oroszhoz már hozzá van szokva?) Pont a tenyerem magasságában volt az arca, ezért a kezemet figyelte. Játszani kezdett az ujjaimmal, az anyukája pedig csak ekkor vette észre a bimbózó kis románcunkat és mosolyogva beszélgetni próbált. Amikor rájött, hogy egy szavát sem értem, először megijedt, de utána elővette elég jól érthető angolságát és mesélt kicsit Volgogádról, ami az ő szülővárosa. Olyan szép volt a szeme, de valahogy mégsem tűnt szépnek. A kedvességével és esetlen beszédével vált inkább csak meggyőzővé.

Ahogy felszálltam a gépre a legszebbik mosolyommal nyargaltam át az utastéren és a mellettem ülő fickót olyan határozottan kértem meg, hogy tegye fel a csomagomat a poggyásztartóra, hogy nem mert ellent mondani. A leszállásnál már kérés nélkül felállt és pakolt! (Nagyon helyes…)

Az elnyújtott út ellenére is én jól elvoltam. Itt éreztem meg ugyanis csak igazán, hogy milyen korán is kellett felkelnem. Ez jól jött, mert gyakorlatilag teleportáltam. Az út elejénél úgy bealudtam, hogy aztán csak az övek leszállás miatti újbóli bekapcsolására felszólító hangjelzésre ébredtem fel. Azért a tág értelembe vett landolást láttam. Olyan furcsa volt a táj. Elsőként Budapest jutott eszembe, mert messziről az első, amit meglátsz, úgyis a folyó, ami volt itt is, bár más volt a kanyargása. Utána megláttam a furcsa földeket - nagy részük talán műveletlen lehetett - és olyannak hatott, mint egy parafatábla. Összességében az egész táj nem városnak és látképnek tűnt, hanem csak egy nagy terepasztalnak.

Az egész út alatt most először, a leszállást követően éreztem valamiféle kellemetlen aggodalmat és félelmet. Olyan sokat imádkoztam, hogy ne kelljen félnem, megrémülnöm, mert minden korábbi utazásomat ezek kísérték, és most tényleg nyugodt voltam. Kis izgalom volt csak bennem, de ez is elhanyagolható, ami már szinte gáz. Szóval hálás vagyok ezért. A cuccomat nagyon hamar fel tudtam venni; mivel országon belül utaztam, már az útlevéllel se foglalkozott senki, így össze-vissza 10-15 perc alatt már kint is voltam az amúgy elég kicsi Gumrak repülőtér előtt. Az izgalom igazából annak szólt, hogy itt már nem volt pontos terv. Szereztem egy taxit. A suli nemzetközi irodája kioktatott, hogy milyen számot hívjak, melyik társaság; nehogy az ott várakozó sofőrök közül intsek le valakit, mert az drága lesz… Hát mondjuk úgy, középárfolyamon sikerült egy olyan autót találnom, ami lényegesen többért vitt el a célhoz, mint amennyiről az iskolában beszéltek, de tudtam nála kártyával fizetni és nem volt drágább, mint az otthoni taxisok. Jah, és nem mellesleg megértette, hova akarok menni.

Beértem a kolihoz. Nem mondom el, mi jutott eszembe először. Van az a Facebookon keringő izé, hogy a lányok nem pukiznak, csak kis nemtom miket puffogtatnak. Valami virágnyelven megírt őrület. Most én is inkább így adnám elő magam. Szóval nem volt gáz a kollégium kívülről, csak úgy gondolom, megérett a felújításra, de megértjük, hogy a jelenlegi nehéz társadalmi-gazdasági körülmények között ennek végrehajtása igencsak nehézkes, bár tudni véljük, hogy a mindenkori iskolavezetés kiemelkedő prioritásként kezeli a kérdést, valamint azt is biztosra vehetjük, hogy az igények legmagasabb szintű kielégítésére törekvő, az ésszerűség és fenntarthatóság elveit mindig is jól képviselő orosz kormány, hamarosan komoly lépéseket tesz, és kellő anyagi áldozatot hoz az ügy pozitív végkicsengésű lezárása érdekében. Teszi mindezt felebaráti szeretetből, odaadása jeléül, Putyin apánk felénk irányuló, túláradó és önfeláldozó gondoskodásából. Ámen. De tényleg úgy legyen!

Azt az infót kaptam, hogy elég megmutatnom az irataimat és beengednek a portán. Dee, tééényleg! Szerinted! Alig kapart össze a portás annyit a – szerintem nagyon is kedves – angol magyarázásomból, hogy rájöjjön, hogy ez bizony nem orosz lányka! Ja! Akkor hívnom kéne azt, aki kezdeni tud vele valamit. És nem tudom, hogy miért gondolják azt az emberek világszerte, hogy attól, hogy kiabálnak, majd lerombolják a nyelvi gátakat. Nem a hang terjedési sebességével van a gond.

Mondhatnám erre, hogy ha már szép nem vagy, legalább hülye ne legyél!

Egyébként, ahogy előkerült az a bizonyos illető, aki tudott velem kezdeni valamit, kiderült, hogy minden szépen le volt zsírozva, tehát flottul mentek a dolgok tovább egészen addig, amíg be nem léptem a szobába. Tehát három percre. Történt ugyanis, hogy a szobatársam, a tegnap már emlegetett kínai lány, Csó (még mindig nem tudom, hogyan írja a nevét), ugyan már 10 napja beköltözött, valahogy mégsem tűnt fel neki, hogy a padló csak annyira koszos, mint három másik, és az ágya alatt lévő porcicák között is bújócskázni lehetne. Igazából, ahogy ezekkel megbirkóztam (értsd: kitakarítottam), rá kellett jönnöm, hogy élhető a szoba. Tényleg csúnyácska, de csak ketten vagyunk benne, a bútorok viszonylag újak, van négy magas beépített szekrény (bár a szocreál érából) és a kis blokkunkban mellettünk nyílik még egy helyiség, ez hasonló méretű, jelenleg csak egy orosz lány lakik benne. Vele közös a mosdó és a zuhanyzó. Két komoly hátrányt azonban megemlítenék. Az egyik, hogy ritka gáz a tapéta. Úgy látom, hogy a szobákon viszonylag nagy változtatásokat is lehet eszközölni a benne lakóknak. Nos, ezt előzőék úgy kihasználták, hogy egy barna alapon virágos tapétát helyeztek a falakra, és mindezt megbolondították egy aranybarna függönnyel. Egyem a zúzájukat. Mindegy, funkcionális és különben is ez van. Legalább a fürdő korrekt.

A többit meg hagyjuk, mert félek, hogy anyu is olvasni fogja ezeket a sorokat, és hazarángat, mert az anyukák bármire képesek! Csak viccelek! Nincs miért hazacipelned, Anyucii!

Apropó, Anya! Így hívják a mellettünk lakó orosz lányt. Érdekes szerzet. Brutál orosz feje van. Kerek az arca, távol ülnek a szemei egymástól, világos barna a haja és nagyon finom, fehér a bőre. Csúnyácska, de a bőre valóban irigylésre méltó. Próbáltam vele kontaktba kerülni. Kicsit mintha E.T.-vel telefonálnék. Itt jön-megy a szobánk előtt. Egyszer át nem jön vagy valami. Úgy voltam vele, nem érdekel, mibe kerül, de én megszelídítem. Elmondom, most hol tartok. Amikor hallottam, hogy gyanútlanul mosogatja a kis bögréjét a kagylónál, mint egy ember, egy jól irányzott, leplezhetően hirtelen mozdulattal pont kinyitottam az ajtót és elé vágódtam. Kellemes mosollyal bemutatkoztam neki. Bár elég barokkos körmondatot mondtam nemzetiségi hovatartozásom felvázolása céljából, láttam, hogy megérti. Erre jelezte, hogy épp nagyon be van rekedve. Ennek a fele szerintem csak ijedtség volt. Nyilván nem a szobájából kicsusszanó magyar volt a rémület tárgya csak a „jaj, meg kell szólalnom angolul” effektus jött be a képbe. Elrejtettem pár kapaszkodót neki a monológomban, hogy kérdezhessen tőlem és folytathassa a beszélgetést, de úgy tűnik, most még diadalt aratott szívében az ismeretlentől való félelem.

Viccet félre téve… Érdekes látni, hogy olyan sok szempontból hasonlítunk egymásra mi, magyarok és az oroszok, ők mégis sokkal zárkózottabbak. Később hallottam néhány barátjával beszélgetni és meccset nézni a szobájában és ki kell jelentenem, magyarosan átlagosan szórakoztak. Mégis ember legyen a talpán, aki külföldiként be tud férkőzni az intim terükbe. Legalábbis orosz tudás nélkül. Amit még megfigyeltem ezzel kapcsolatban az az, hogy ahogy találnak az egyetem berkein belül egy fiatalt, akinek kicsit is jobb az angol tudása az átlagnál (tehát meghaladja 10 szót… változatlanul gonosz vagyok) és/vagy picit nyitottabb a többségnél, azonnal megbízzák valamilyen feladattal.

De Anyaval még nem ért véget a kapcsolatunk. Mert én nem vagyok az a könnyen feladós fajta. Másnap ismét pont az orra előtt volt dolgom és megkérdeztem, jobban van-e a torka. Mire elért hozzám a kurtán kibökött válasza, hogy „Nem”, már csak a hátát láttam. Este viszont mosolygós hangulatban csíptem el pont, véletlenül, éppen, hirtelen, gyanútlanul meg miegymás. Szóval megkérdeztem a közösen használt helyiségek takarítási rendjéről. És tudjátok, kedves Szeretteim, én ezen a ponton olyan büszke voltam magamra. Mert ugye könnyű azt hinni, hogy az emberek szeretik, ha érdeklődnek felőlük. Viszont amikor egy nap is elég ahhoz, hogy rádöbbenj arra, hogy a másik még bizalmatlan és ezért nem mer annyira kitárulkozni, hogy például elárulja, hogy fáj-e még a torka, akkor tudni kell váltani! Ilyenkor történik meg, hogy egy semleges témát hozol fel, amiben kibontakozhat az illető, és bemutathatja jártasságát, tudni illik, hogy ő bizony ismeri itt a módit, és valóban képes elmondani nekem, hogy ebben a szobában ki és hogyan szokott takarítani. És ennyi! Kicsit később beállított egy papírral, és amikor összefutottunk az előtérben (és ez most valóban véletlen volt) megmutatta, hogyan fogjuk vezetni, hogy mikor ki takarít és kérte, hogy írjam fel a nevem a megfelelő rublikába. És ekkor láttam meg az ő nevét a papíron. És szerintem ez már egy gyönyörű barátság kezdete! Következő lépésként várom a stratégiai pontot, amikor bedobhatom neki, hogy amúgy az ő neve magyarul annyit tesz, hogy… De ehhez megfelelő mértékű intimitás és diszkréció szükséges.

Azt hiszem ismét teljesítettem a napi minimumot. Azt tudni kell, hogy Wordben írok és itt koppra 4 oldalnál zárom soraimat. Hamarosan kurtábbak lesznek ezek a bejegyzések, de most még áramlik. Köszönöm, hogy meghallgattok. Szép napokat!