Ma kicsit nehezen veszem rá magam arra, hogy a közlékeny énemet használjam, bocsesz. Szóval az én szemszögemből nézve sok idő telt el az előző bejegyzés megírása óta. Az újdonság annyi, hogy megvoltak az első óráim. Bizony. Kicsit tartottam attól, hogy a tanári kar tagjai kockafejű hajcsárok lesznek, de egyelőre minden várakozásomat felülmúlták a megtapasztaltak pozitív előjellel. Elsőként fonetika órám volt. Magyarán az ábécét tanultam. Mekkora már! Az általános isiben erre volt egy évünk. Most egy fél délután alatt magamba nyomtam a legtöbb betűt, bár tény, hogy a kiejtés azért akadozik még néhány esetben. Olyan, mintha minden felnőtt erőmtől megfosztottak volna, mert még egy egyszerű szöveget se tudok felolvasni gond nélkül. Hiába, új idegen nyelvet választani is tudni kell, én jól belenyúltam a zsákba...
Úgy tűnik, hogy háromféle óránk lesz az elkövetkezőkben. A fonetikán túl nyelvtan, illetve az úgynevezett praktikus orosz, amivel még nem találkoztam, de sok reményt fűzök hozzá. A fonetikát most kihagyom, mert különösebben érdekfeszítő történések nem kötődnek hozzá; bár kerekedett a szemem, amikor rádöbbentem, hogy lényegesen jobban beszélek angolul, mint a saját tanárom, akinek angolul kéne magyaráznia. Igaz vélhetően viszonylag hamar váltunk majd oroszra. Ez a nyelvtan dolog viszont elég mókás. Alapozásként elárulom, hogy én érkeztem meg legkésőbb a csoporttársak közül az országba. Ez azt eredményezte, hogy a nevem egyetlen tanár névsorában sem szerepelt, tehát a bemutatkozások bajosak voltak kicsit. Az emlegetett órát tartó tanárnő egyből levágta, hogy magyar vagyok. Nem tudom pontosan, honnan tudhatta ezt, mert nem gondolom, hogy az Ágnes név ezt annyira egyértelműsítené, de minden esetre kicsit sandán nézett rám az elején. Igazából nem is innen indult a történet.
Nagy nyugodalommal lépdelek épp a folyosón, kiderül, hogy rosszul van kiírva a teremfelosztás. Végre megtaláljuk a helyünk. Bent már vár minket egy átlagos magasságú, kicsit teltebb, 40 év körüli hölgy, egyszerűen felöltözve; hosszú, világosabb árnyalatú barna, hullámos haj, erős arccsont, szúrós tekintet. Amikor a vidáman elröppenő kis köszönésemre egy formális, mondhatni lélekölően fagyos fejbólintás volt a válasza, összerezzentem. Az futott végig az agyamon, hogy ez a nő csakis egy olyanfajta Hannibál típusú sorozatgyilkos lehet, aki azért szeret kis létszámú csoporttal dolgozni, mert kisebb tételben könnyebb eladni az emberek szerveit a feketepiacon. Aztán elindult az óra, jött a névsorolvasás. A hölgyike szenvedett a kínai nevekkel egy darabig, majd gyors fejszámolás után összerakta, hogy van egy betolakodó. Ez voltam én. Azzal a fajta kedveskedős mosollyal fordult ekkor felém, ami amúgy csöppet sem volt kedves. Én bemutatkoztam, mint egy ember, mire visszakérdezett, hogy magyar vagyok-e. Rávágtam, hogy igen, de azért vibrált egy gondolat a fejemben. Ki tudja, miért kérdezi? A tér-idő kontinuum adott pontján vajon hogyan viszonyul ő ehhez a kérdéshez? Lehet, hogy valami földalatti összeesküvés értelmi szerzője és engem akar majd mandzsúriai jelöltként bevetni Magyarországon a tagtoborzásnál?
A jövőtől semmi jót sem várva nekikezdtünk az órának. Mindenféle felvezetés nélkül jöttek a főnevek nemei és a melléknevek egyeztetése. Ezt már a németnél is annyira szerettem, hogy sose tanultam meg, de neki nem mertem ellentmondani. Szerencsére a megértéssel nem akad nehézség, tehát a logika már a fejben, de a gyakorlat nagyon más; folydogál az is a maga medrében, rakódik, remélhetőleg nem borul ki majd egyszer a későbbiekben. Hamar elkezdett oldódni a hangulatom, múlóban volt az a kis „félelem”. (Akinek nem egyértelmű, nyilván nem volt ez annyira igaz félelem azért.) De a nyoma megmaradt! Az első húsz-huszonöt percben nem tudtam eldönteni még biztosra, hogy igazából nem azért kedveskedik-e a drága tanárnő, mert azt szereti, ha az erekben nincs teljesen megdermedve a vér, amikor nyersen elfogyasztja azt. Istennek legyen hála, felszabadulhattam rögvest, mert átváltott csevegő módba. Kiderült, hogy nagyon beszédes emberke. Viszonylag jól kommunikál angolul, a kiejtése hoz csak elénk párszor vicces helyzeteket.
A másnapi találkozásunkkor már dumazsákként viselkedett és nagyon jó érzés volt látni az arcát, mert sokat nevetett. Feloldott bennem pár gátat, ami ebben a néhány napban belém épült a helyiekkel kapcsolatban. Ő valahogy azt mutatta be instant formában, amit én állandóan látok magam körül. Itt van ez a sok jóravaló ember, de olyan megfoghatatlan, hárító magatartásuk van az első percekben, hogy visszahőkölök tőlük. Később azon gondolkodok, hogy milyenek lehetnek valójában és közel tudok-e kerülni hozzájuk valaha is. Csak reménykedni tudok abban, és imádkozhatok érte, hogy így lesz.
Az is lelepleződött péntekre, hogy azért kérdezett rá a nemzeti hovatartozásomra, mert tud valamicskét a magyar nyelv sajátosságairól. Megjegyezte például, hogy nekem nehéz lehet a helyzetem, mert nálunk nincsenek nemek. Ennyi volt a titok. Pedig szerintem az én verzióm sokkal érdekesebb…
A közlékenysége abban is megmutatkozott, hogy sokat beszélt az oroszokról globálban. A különféle nyelvek tanulása során még úgy is, hogy sose mélyedtem el az angolon kívül másban, mindig megtapasztaltam azt a sokak által nyilván szintén érzékelt és tudott dolgot, hogy a nyelv az egész gondolkodásunknak erős és tiszta tükre. Azon is szoktam meditálni, hogy vajon a gondolat tükrözi-e a nyelvet, vagy fordítva, de erről nem nyitnék bekezdést most. Vajon az a leomló Bábel torony mit változtatott meg bennünk valójában? Szorosan a nyelvtanóránál és a nemeknél megragadva: a tanárnő elmesélte, hogy ők úgy vannak ezzel, hogy bizonyos szavakat a végződésük, az utolsó betűjük alapján sorolnak a semleges-, a hím- vagy a nőnembe, másokat viszont a jelentésük szerint. Így alakult ki az, hogy az érzések, mindig lányok.
Na, álljunk meg egy leheletnyi zárójel erejéig, amit itt most megnyitok. Hogy az érzés lány? Most általánosítani fogok, de mindenki kezelje megfelelően és jó helyen a dolgot. Azt tudjuk, hogy a férfiak jobbak a logikus gondolkodásban, a történéseket jobban átrágják, ők az agy. A nők ezzel szemben gyakrabban hagyatkoznak az érzelmeikre; mi, Évák, inkább a szív vagyunk. Egyszerűen így lettünk teremtve, ez az elemi valónk, ez a program fut. Emlékszek egy beszélgetésre Katával az egyik gyülekezeti alkalom végén. Megjegyezte, – és nagyon igazat adok neki – hogy kezdek átlendülni arra a térfélre, ami nem az enyém. Mindent fejben eldönteni, nem érezni csak gondolni, túlgondolni, amiből aztán jön a sok aggódás és félreértelmezés. Kaptam erre megerősítést aztán mástól is. Szóval 'ennyi ember nem tévedhet' alapon érdemes ennek a mélyére mennem. Néha igazán felrúghatom a logikát egy pillanatra és maradhatok a női megérzésnél. Csak arra akartam rávilágítani, hogy itt egy egész nyelv deklarálja ezt, tehát még akár igaz is lehet… (Napi bölcsesség vége, zárójel bezárva.)
Ahogy tovább csordogált az óra és egyre jobban belementünk a sűrűjébe, egy dolog mindenkinek szemet szúrt és ezért viszonylag hosszú beszélgetést kerekítettünk e köré. Ez a népség ugyanezen feljebb említett logika mentén haladva azt mondja, hogy az élet, mint főnév, szintén nő. Az életet érezni és nem tervezni kell. Hoppácska! Mivan? Ez sok mindent megmagyaráz.
Amikor benyögi a nő, hogy egyébként ő még nem tudja, hogy a következő héten hol lesz órája, arról meg végképp nincs fogalma, hogy a második félévben kiknek és milyen tantárgyat tanít majd… Én nem mondom, hogy otthon annyira időben készítenénk el ezeket a terveket, de minket legalább zavar, ha nem tudjuk az infót, ezért próbáljuk pótolni a hiányosságokat. Itt nem ez a módi. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ’ahogy esik, úgy puffan’ alapon működnek. Ember tervez, Isten végez.
Ha én ezt tudom a jelentkezésemkor, nem csinálok ekkora ügyet az egészből. Akkor tisztába került volna, miért nem írnak egy átfogó összegzést a teendőkről. Hogy nem gáz, ha állandóan kérdezek, mert tényleg nem kell tudnom a válaszokat, és nem az van, amit (túl)gondoltam magamban, vagyis a valóságban nem úgy akarnak tenni az e-mailekben, mint akik simán lerázhatják magukról a dolgokat, csak náluk ez a módi. Majd kialakul. Váá! Oroszok! Már megint csak a különbözőség. Sokat emlegettük ezt a jelenséget az egyik csoporttársammal, egy venezuelai lánnyal, Olgával. Ugyanettől szenved. Egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy fel merje-e tenni a kérdéseit, mert azok rendben vannak, vagy mindenki idiótának fogja nézni és ezért inkább hagynia kéne az egészet. Arra jöttünk rá, hogy valószínűleg a kettő történik egyszerre.
Még egy dolog van, amiről be akarok számolni nektek, kedves Szeretteim. Egyelőre a végkifejlet még nem tiszta, tehát írni fogom tovább kis, folytatásos teleregényemet, amivé lassan kitágul már ez a sztori.
Az úgy volt, hogy péntek este 10 után, talán volt már 10.30 is, ücsörgök pizsiben az ágyam tetején és olvasással ütöm el az időt. Felpillantok és a nyitott ajtó előtt egy magas fiatalembert látok elsuhanni Anya ajtója felé. Köszönök neki, visszaköszön mosolyogva. Máris meglepődtem, mert ennek a srácnak csak a hangját és a hátát ismertem eddig, mert annyira soha nem volt nyitott vagy barátkozó, hogy az arcából is mutasson valamit. Hallom, hogy benyit a szobába, váltanak pár szót és egyszer kopognak az ajtómon. Anya elég alacsony, ezért ahogy bedugta a fejét az ajtófélfánál pont meg tudott állni fölötte a srác és végül úgy kukucskáltak be a keret mellett, mint két rajzfilmfigura. Utána ez következett.
Anya megkérdezte, elfoglalt vagyok-e. Mondtam, hogy igazából nem, csak olvasgatok. Merthogy ők el akarnak hívni engem egy buliba! A mondat végeztével a srác elkezdett kérlelni, hogy mindenképp menjek; pedig nem beszélt ám angolul, mégis kiszorított ennyit magából. Aaaah. Tök jó volt. Csak egy bibit találtam. Az éjszaka halk továbbvezetésére készülve nem éreztem magamban erőt bármilyen megmozdulásra. Ezért végül nemet mondtam. És ez olyan gáz. Tényleg szívesen mentem volna velük, de nem tudtam, mire is számíthatok.
Beigazolódott reggelre, hogy egy hajnal hatig kimaradós éjszaka volt ám ez, aminek én sose voltam nagy rajongója. Tudni vélem tehát, hogy amolyan diszkózós, talán ivós partira mondtam nemet, de mégis. Látjátok, ennyit rólam. A célegyenesben állok meg. Remélem, nem értékeli úgy szegény lány, hogy akkor vége, többet ő aztán meg nem kérdez engem semmiről. Állítása szerint vasárnap este még terveznek valamit, de ez egy későbbi bejegyzés témája lesz. Addig is elkönyvelem magamnak, hogy nincs reménytelen helyzet és ez mégsem egy reménytelen népség.
