Elröppent egy hét, mint egy ólomszárnyú betonbagoly (aki ismeri Bödőcs Tibort). Nincs sok történés. Kicsit zavarónak is találom mindezt.

Az óráink csordogálnak; nem érzem még magam igazán felkészültnek ugyan a nyelvhasználatra. Ez nem olyan, mint az angol volt, amiből egy hét után kikerekítettünk pár nem túl kacskaringós mondatot. Egyelőre azzal küzdök, hogy felismerjem a szóalakokat akkor is, ha többes számban vannak. Élvezem én, csak türelmetlen vagyok, mert igazából nem tanulni szeretek, hanem tudni. Éltetek már meg olyat, hogy a terveitek kezdenek formát ölteni, még a technikai akadályok is elhárulnak. Elindultok a nagy ismeretlenbe szabad akaratból, majd ahogy megérkeztek, hirtelen azon kapjátok magatokat, hogy még a neveteket se tudjátok leírni úgy, hogy azt a helyiek is megértsék. És én itt fogok lakni!

Nem tudhatom, ki, milyennek képzeli el az arcom, amikor olvassa, amit írok. Amúgy nevetek magamban. Tényleg élvezem az egészet.

Volt pár dolog a héten azért, amiket megemlítenék. Elsőként örömmel jelentem, hogy bejutottam a citybe. Csudálatos volt. Nos, azt kell tudni, hogy busz, na, az itt nincs. Illetve van, de nagyon kevés. Itt kérem szépen minibuszok közlekednek. Marsrutkák, értsd маршрутка. Ezek általában sztenderd méretű tizenhárom fős kisbuszok megáldva egy őrült sofőrrel. Olcsón közlekednek, cserébe félelmetesen. Gyorsak és képesek lépést tartani a forgalommal, de elég nagyok a távolságok az egyetem pedig a város szélén fekszik nem éppen zöldövezetben. Eljutni a városközpontba legalább egy óra így még ezekkel is.

Elvileg van egy, mondjuk úgy óváros része Volgográdnak, de ezzel még nem kerültem intim helyzetbe, csak plátói szerelem kibontakozhatott ki eddig közöttünk. Amit azonban megtekintettem vasárnap, az a város nagy nevezetessége volt, a festőien lenyűgözően nagyszabásúan szovjet Mamajev kurgan, értsd Mамаев курган. A teljes történetet az érdeklődő bizonyára elérheti a Google segítségével, én csak egy rövidke kivonatot adnék.

Aki számára kimaradt az infó, Volgográd annak idején a Sztálingrád nevet viselte. Ismerősebbnek hat? Világháborús tanulmányainkat leporolva szárba szökkenhet elménk egy kevéssé öntözött hátsókertjében a gondolat, emlékfoszlány, hogy bizony itt sok emberéletet követelő csata zajlott. És most szeretném a nevetségesség minden csíráját félretenni néhány mondat erejéig. Sajnos emberi lényünk egy olyan oldalának volt tanúja ez a város és a benne lakók, amit sokan eltemetnének. Rengeteg lélek hagyott itt minket annak idején és utazott át egy naposabb partra.

Azt hiszem, kevesen foglalkoznak a maiak közül a családi kalendáriumnak azokkal a lapjaival, amik a nagyiék és dédiék háborús élményeit őrzik, pedig vannak ilyenek. Talán most kicsit érdemes lehet nosztalgiázni és felidézni ezeket; ha elég szerencsések vagyunk, akkor még pont elcsíphetjük azokat, akik első kézből tudnak mesélni. Nem lenne jó, ha eltűnnének a süllyesztőbe az élmények, amik sokakat nyomasztottak a mi érdektelenségünk miatt. A Mamajev ennek az emlékezetnek lett szentelve.

Most azonban félreteszem a komolyságot, mert az, ahogyan oda lett szentelve, már elég mókás. Lehet, hogy írni fogok egy tanulmányt a ’Gigantizmus a szovjet és orosz építészetben és műemlékállításban’ címmel. Történt ugyanis, hogy az emlékmű, ami több részletben lett felállítva és ezért különböző részleteket tartalmaz, fő elemében gyakorlatilag egy hatalmas nőszobor. Amikor azt mondom, hatalmas, úgy értem, hogy sokáig ez volt a világ legnagyobb kültéri szobra, ma is őrzi a világ legnagyobb kültéri nőalakot ábrázoló szobra címet. Sajna nem tudok pontos méreteket, de annyi legyen elég, hogy a talapzat akkora, mint egy szép nagyra nőtt férfiember, nagyjából kétméteresre tippelem. A néni lábujjkörmének lerágásával meg sem próbálkoznék és nem csupán a kő, mint alapanyag miatt, hanem azért is, mert nagymértékben kifáradna az állkapcsom egy ekkora felület végigevése közben. Nem járná a kis fogam!

Kedves Szeretteim! Annyira menő volt. Megyek egyre közelebb a szoborhoz, gyanútlanul, mint egy ember, és az ösvény, amin járok, bevezet egy… Nem is tudom… Talán Pantheot imitálni akaró épületbe, ahol egy nagyra nőtt kéz tartott valami olimpiai lángot, örökmécsest, körülötte díszegyenruhás katonák őrzik a nem tudom mit. Jön a sok néni, bácsi és gyerek; csak úgy random, nem volt direkt leszervezett csoport a turisták kedvéért. Hozzák a virágokat. Szegfűt. Vöröset. Ott jött el az a pillanat, amikor éreztem, hogy lecsordul a röhögéstől az első könnycsepp az arcomon, és nem szabad a katonák szemébe nézzek, mert szurony is van a fegyverükön és talán ellenem fordítják. Utána elindulok a csigavonalban az épület aranyozott szélén körbehaladó rámpán felfelé és elkezdődik az őrségváltás. Bizony, ilyen is volt. És elindultak a katonák utánam. Sokan voltak körülöttem, igyekeztem bebújni a tömegbe.

Próbáltam ráhangolódni a kultúrára, de valahogy nem ment. Olyan mókásnak tűnt az egész. És akkor jött a cseresznye és a csoki reszelék a torta habjára. Volt egy fickó, szintén katona, aki feltűnően sokat rohangált az éppen díszlépésben felfelé haladni próbáló társai között; nem tudtam elképzelni, mi az ő funkciója.

Hatásszünet – Ő igazította meg az elfordult tányérsapkát és a lecsúszott gatyát. Menet közben. Erre adok időt…

Nem viccelek. Mint anyuci otthon a szalagavató előtt a fiacskája nyakkendőjét. Ekkor mutatkozott meg, ki a helyi lakos, ők elszántan meghatódva maradtak, a turisták már nagyon markolták a szájuk szélét.

Valószínűnek tartom, hogy a hozzánk érkező külföldiek is sok nevetséges dolgot találnak azok között, amiket mi, magyarok megpróbálunk eladni nekik, tehát nem akarom felhánytorgatni szegény oroszék előtt ezt az egészet. Nem is időznék többet ennél a jelenetnél, mert úgyse tudom visszaadni az élményt. Kicsit érzem is, hogy túl messzire mentem, de már mindegy.

Végezetül csak a címet elemezném kicsit, amit a mai bejegyzésnek adtam. Tudni kell ugyanis, hogy lebetegedtem kissé. Enyhe kólikának mondanám, de ahhoz pont elég, hogy ne érezzem magam komfortosan. Egy napot ki is hagytam az isiből. Amikor írom a bejegyzést, pont kevéssé érzem a kis testem hatékonynak, ezért kivételesen nem én főzök; ami még meglepőbb az az, hogy a kínai lány teszi mindezt helyettem. Tudni kell, hogy még sose láttam főzni leszámítva azt a három alkalmat, amikor tésztát készített nagy szakértelemmel. Hozzáértését tükrözve só és olaj se került a vízbe és a leszűrés se ment, szóval tocsogós izéket evett, amire még csak nem is tett különösebben semmit, csak egy kis csípős fűszerkeveréket. Hát én szerintem, kár elfőzni azt a tésztát egy ilyenre. Ráadásul egyszer azt hiszem, levestésztát vett és azt ette meg így magában. Csodálkozok, hogy egyáltalán jóllakott. Komolyan mondom, inkább főzök rá. Szóval ő készített nekünk étket estére nagy lelkesedéssel.

Beugrott, hogy amikor régen, még kisgyerekként anyuékkal elmentünk a szokásos romániai sátras nyaralásainkra, gyakran megesett, hogy az utolsó napokban már nem maradt több porcióra elegendő mennyiségben alapanyag ebből vagy éppen abból, ezért mindenből, amit hátra hagytunk készítettünk egy nagy adag izét. Általában különlegesen gusztustalanul nézett ki a végeredmény, mégis – talán a jó levegő hatására meg a külföldi konyha számlájára húzva egy strigulát – jóízűen fogyasztottuk a készítményt. Művészien Nyenyőnek kereszteltük a szavadalmunkat. Ezek szerint a levédetési folyamat során homok került a gépezetbe. A kiscsaj kreációját meglátva ugyanis valamiféle deja vu-érzés telepedett rám. Hogy valahol már láttam ilyen dolgot korábban. Majd bevillant ez a gyermekkori emlék és feltűnt a párhuzam. De hát mi a Nyenyőt nem annyira jószántunkból főztük. És akkor se voltam bizalom ittas vele kapcsolatban.

Önmagam megnyugtatása végett kieszeltem egy teóriát. Ennek megfelelően a vacsoránk a Nyenyők családjába tartozó, finom és tápláló, kifejezetten betegek számára a mézes tea mellé felírt, orvosok és dietetikusok által tesztelt, speciális, úgynevezett Göthös Nyenyő. A küllemét tekintve csak azért néz ki rosszabbul még a hagyományos Nyenyőnél is, mert az étel idomul az azt fogyasztó egészségi állapotához, és sorstársi közösséget vállal a kórságot elszenvedővel.

Volt itthon paprikakrém, ami mindent megszépít.

Aki még nem evett, annak jó étvágyat; a többieknek szép álmokat!