Kedves Szeretteim! Talán gyanúsan sok idő is eltelt már, amióta nem találkozhattunk ezeken a sorokon. A fáradtság és a végezni való feladatok miatt történt ez így. Valójában persze nem változott sok dolog, pusztán a tanulás az, ami feltölti a délutánjaim üres óráit teendővel, tehát semmi izgalom, semmi akció. Megpróbálok nektek élvezhető beszámolót kerekíteni a nem fontos és nem érdekes eseményekből.

Képzeljétek el, szembesülni voltam kénytelen a ténnyel, hogy az iskola minőségbiztosítási politikája valami különleges logika köré szerveződik. Emlékszek, hogy még a kiutazásom előtt ért egy meglepetés. Akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Történt ugyanis, hogy az egy évvel korábbi jelentkezésemkor több emberrel is kapcsolatban voltam, ha jól emlékszek, három egyed is kezeltem az ügyeimet. A legtöbbet mondjuk egy Pavel Timacsev nevű valakivel e-maileztem (a teljes nevet csak utólagos döntés értelmében írtam le, hogy az utókor számára minden részlet meg legyen örökítve), akiről a suli honlapja azt a hírt tette közzé, hogy a nemzetközi iroda vezetője, elvileg hivatalból angoltanár. Talán a többség számára nyilvánvaló, sőt még emlékeznek is, hogy abban az évben nem sikerült kijutnom, mivel valami különös véletlen folytán elkeveredett a jelentkezési lapom és ez komoly gátja lett a dolgoknak. Az utolsó pillanatban jött a nagy mentegetőzés, hogy ők hibáztak, de adnák a kedvezményt a tandíjból meg különben is bocsi. Csak akkor már késő volt, elsősorban technikailag, mivel nem volt időm a vízum intézésére meg sorolhatnám. Nem úgy értékeltem, hogy az egész az ő hibájuk lenne, sokkal inkább Isten akarata. Tehát elszállt az év és a gondolat is egy időre.

Idén, amikor jött a második felvonás, már előre féltem. Ez az, amit sose kéne tennie az embereknek, de elég nagynak éreztem a nyomást és a felelősséget is, hiszen ez egy ’mindent egy lapra’ típusú döntésnek ígérkezett. Számoljuk csak össze! Kiléptem a munkahelyemről, ahol ráadásul középvezető voltam, tehát nem volt éhen halós a fizetésem, nem kellett panaszkodnom emiatt (éppen). Volt egy saját, jól bejáratott kis albérletem, amit pont sikerült lakájossá tennem. Mindemellett lakásvásárlás küszöbére is kerültem, persze nem saját erőből, hanem csak hathatós segítséggel. Szóval minden sínre került, minden működni látszott; jól megvoltam a barátaimmal magam körül, a családommal ugyanígy, szeretet és béke honolt a lélekben és a szívben. A gyüliben igei szolgálatot is végezhettem, amiből sokat tudtam meríteni. Azt nem mondhatom, hogy teljes egyensúlyban voltam, de látszólag elégedettségre lehetett okom és a hagyományos vélekedésnek megfelelően felfelé ívelt a kis életkém. Aztán meg jön a nagy „dobjunk el mindent”. De tudjátok, nem vagyok egy könnyű eset.

Sokat rágódtam tehát az egészen és mire odakerültem, hogy megírom (ismét) az első levelet a sulinak, már annyira felszívtam magam, hogy úgy éreztem egy rossz szót mer valaki szólni, én biztos teljes diplomáciai érzékemet és nagyfokú szenzitivitásomat igénybe véve ugyan, de úgy eligazítom. Nem került sor erre, mivel egy kellemes ügyintézőt kaptam ki a sorból. Anton néven volt nevezve, ami nem meglepő, mert minden második oroszt Antonnak hívnak errefelé, a többiek pedig lányok (amiből egyenesen következik, hogy Marija a nevük). Anton megbízható, kellemes modorú, bár meglehetősen lassú figura volt. Pár hétnyi levelezés után megfordult a fejemben, hogy vajon utál-e, amiért állandóan kérdezem, vagy nekem kéne-e inkább megorrolnom rá, amiért állandóan kérdeznem kell? Nem kaptam egy összefüggő és érthető leírást a teendőimről és a reálisan elvárható dolgokról a sulitól. Úgy éreztem, bennem van a hiba, de innen, a kollégiumi szobám ágyáról nézve a dolgokat már persze világos, hogy ez nem így volt, csak épp először szembesültem az orosz virtussal.

Visszatérve Antonra. Egyszer arra adtam a fejem, hogy lecsekkolom őt az egyetem honlapján. Nem kellett volna. Láttam én ugyanis, hogy sok szépet és jót írnak róla, Phd hallgató és hasonlók. De a feje – elnézést – arca alapján maximum egy tizenhat éves tininek tűnt. Hát nekem azonnal minden bizodalmam elszállt, mondván, hogy egy ilyen kisfickó nem is tudhatja jól, talán még az infókat is félreértette, miegymás. Olyan pánik lett úrrá rajtam egy pillanatra, hogy még a víz is kivert a szónak a nem túl nemes értelmében. Most nem viccelek. Annyira ficsúr arcszerkezete volt a gyereknek, hogy azonnal el is neveztem mumpszos pubinak, és aztán állandóan így illettem. Néha az arcába nyomtam volna egy hógolyót, mert annyira értetlennek tűnt, de összességében valóban elégedett voltam a segítségnyújtás minőségével részéről. Az egyik, akkor szélsőségesen kétségbeesett levelemre, amelyikben az agyamban lévő fekete lyukakról beszéltem neki és azok kifehérítését kértem tőle, egy nagyon barátságos választ írt. Hirtelen úgy éreztem, velem együtt nevet a helyzet faramuciságán és megkönnyebbültem lendültem tovább látván a mindenre elszánt segíteni akarást benne; persze utólag belegondolva, előfordulhat, hogy rajtam és nem velem nevetett, de ezt nekem nem kell tudni.

Később, valami rejtély folytán három héttel a tervezett indulásom előtt a fiatalember eltűnt. Kérdeztem volna a koliról, de nem jött válasz. Aztán egy Oxana nevezetű hölgyike kezdte automatizálni magát és átvenni az ügyem. Nem értettem a dolgot, de mivel gördülékenyen haladt tovább minden, nem szóltam.

A megérkezésem után, amikor már egyre jobb barátságok alakultak ki a csoporttársaim és köztem, egy véletlen dumálgatás alatt kicsúszott valami. Az indiai srác a csoportomban, Szaurap, szintén Antonnal volt kapcsolatban az iskolakezdés előtt. Az ő véleménye nem olyan rózsás róla, mint az enyém. Elmesélt egy történetet, amiben Anton gorombán válaszolt neki a telefonban és nem túl szofisztikált módon rótta fel számára, hogy délután a magántelefonján hívja iskolai ügyben. Mivel állítólag éppen csak a családtagok hogyléte felől nem érdeklődött, megértem a felháborodást Szaurap részéről és üzenném, hogy amennyiben nem adod meg a magánszámod, kedves Anton, egy iskolai figura se fog azon hívni délután. Tehát eddig rendben van, de itt fordulunk egyet, mert szegény Anton az eset utáni második napon már nem dolgozott az irodában! Kicsit erősnek érzem. Főleg, hogy ez az én Antonom volt. Ne már! Mire ez a nagy felháborodás.

Ezek után érkezik az újabb hír. A bizonyos Oxana, aki az egyetlen volt a nemzetközi irodában, aki folyékonyan művelte az angolt, hirtelen eltűnt, mint kiderült, kirúgták. Ennek is van előzménye. Az ecuadori lánynak, Olgának problémái akadtak az útlevelével, mint szinte mindenki másnak is, de Olga ezt nem hagyta szó nélkül. Egy hétig járt Oxana nyakára, állandóan az iroda előtt volt és kérdezősködött a fejleményekről, míg végül elérte, hogy a nemzetközi iroda vezetője, a fentebb már emlegetett Pavel személyesen, a saját lakására vitte el az útlevelet. És lássatok csodát, az eset után két nappal Oxana már nem dolgozott az irodában. Én nem tudom pontosan megállapítani, hogy ki mulasztott és mekkorát ebben az esetben, de Oxana nélkül megmaradt nekünk Zsenya és Pasa, akiket nem szeretnék alábecsülni, de angolban és/vagy ambícióban nem érnek az előző két munkatársuk nyomába. (Hogy mennyire idiótán néznek ki ezek az orosz nevek magyar átírással!)

Tegnapelőtt megint elindult egy roham, mert nyilván orosz virtusból senki nem tájékoztatta az újonnan érkezőket arról, hogyan is működnek a helyi dolgok; mikor és hol kell fizetni a kollégiumi szobáért. Nekem még a tandíj átutalása is két hétbe került a papírmunka el nem végzése miatt. Ráadásul újabb vízumigénylés van folyamatban immáron kettővel kevesebb munkatárs közbenjárásával.

A csapat egy része reklamált is a lassúság miatt és persze azért, mert elvileg a suli nem tarthatná magánál az útleveleinket ennyi ideig, mert bármikor igazoltathat minket egy rendőr az utcán – amire már többször sor is került – és iratok nélkül komoly büntetést zsebelhetünk be. Lehet, hogy már kitaláltátok. Az eset után két nappal, Pasa már nem dolgozott az irodában.

Jelenleg senki nincs (!) a nemzetközi irodában széltében, hosszában, aki képes lenne legalább csak tizenöt értelmes angol szót összefűzni.

Az én kálváriám pedig ettől a ponttól indul el. Ma lett volna öt-hat kérdésem az iroda munkatársaihoz, mivel ki akartam egyenlíteni a hátralékom a kollégium felé. Bementem pár gyerekkel, voltak már ott néhányan. Benyitok, látom, hogy van egy új hölgy az ügyintézésre. Már hallottam róla korábban és tudtam, hogy angoltudás terén nem kell csodát várnom tőle, de ez mindent felülmúlt. Képzeljétek el, kedves Szeretteim, hogy amint megérkeztem a nő elkezdett gorombán mondani valamit és hadonászni, de persze oroszul. Még csak nem is alapszókinccsel, hanem szépen megválogatott trágárságokkal, amit ugye senki sem értett. Erre elővette a helyi szokásjognak megfelelő eszközt a repertoárból és kiabált egy sort.

Én a mai napig nem értem, hogy milyen belső vezérelv indítja arra az embereket, hogy egy hangrobbanás erősségű kiáltástól várják, hogy az oroszul nem tudók majd megtanulják a nyelvet, de itt mindig ez van. Nagy nehezen kitaláltuk, hogy nem akar minket, mert erősen az ajtó fele integetett. Elindultam tehát egyedül és infók nélkül fizetni egy második, majd harmadik irodába. Azt már le se írom, hogy eközben mi történt, mert úgy tűnik, még az activitynek is mások a szabályai ezen a helyen, viszont tény, hogy itt kínunkban csak nevettünk egymáson, gorombaság nem volt.

Megoldódott minden; megkaptam a szükséges papírjaimat, amikkel mehettem a kasszához, itt egy feltűnően durva hölgy várt, de már hozzászoktam; lepergett az ügyintézés… Visszaindultam a koleszba. Épp készülök bemenni, amikor a beléptető kapu nem akarja elfogadni a kártyámat. A biztonsági őr azonnal elveszi a kártyám a kulcsaimmal együtt és elindít az igazgató irodájába. Belépek és igyekszem elmagyarázni, hogy valami gond van a kártyával, valószínűleg még nem lett frissítve az infó, hogy fizettem. A nő persze egy kellemeset rám ordít, kérve-kérvén engem, hogy áruljam el neki a nevem. Próbáltam jelezni, hogy nem arról van szó, hogy nincs kártyám, csak nem jól működik és elvette a biztonsági őr. Ismét kiabál, benyögöm a nevem. Keresgél az újonnan készített kártyák között, természetesen az enyémet nem találja meg. Akkor elkezdte vakarni a fejét, mert érezte, hogy valami hiba csúszott a megszokottan jól működő gépezetbe, míg végre megérkezett a biztonsági őr a kártyámmal és kulcsommal. Akkor leesett neki minden és azért kezdett el veszekedni, mert nem fizettem a kollégiumért. Egy hanyag mozdulattal előrántottam a táskámból a fizetést igazoló szelvényeket. Ekkor egy pillantás erejéig elhallgatott, de csak azért, hogy erőt tudjon gyűjteni a következő kiáltásig, amiben kijelenti, hogy én bizony nem vittem neki másolatot ezekről az igazolásokról és magamra vessek. Ott volt mellette a fénymásoló, nyilván nem készített másolatot semmiről, tehát holnap mehetek kunyizni nem tudom, milyen nyelven a nemzetközi irodába.

Szeretném azt hinni, hogy csak a segíteni vágyás és az emiatti nagy hév és lendület sarkallta a fenti leírásban szereplőket arra, hogy az egekig emeljék a hangjukat. Amennyiben nem így volt, úgy sajnálattal vegyes némi harag van most bennem. Igen, némi harag. A mérgem nagy része már elszállt, jelen pillanatban pont arra figyelt fel a szobatársam, hogy nevetgélek magamban, ahogy felidézem az eseményeket. De mégis. Ez most próbatétel. Szeretnék higgadt és nyugodt maradni. Rendben lesz ez, de egyszer tudjak válaszolni…

Szóval elszenvedni a másikat szeretetben nem is olyan könnyű. Újabb lecke Istentől. Talán jobb is, hogy még nem beszélek oroszul.