Csendességemben és fáradtságomban fogtam hozzá az íráshoz. Ismét a kelleténél több idő telt el bejegyzés nélkül, de úgy érzem, nem tudom mivel pótolni az elmaradtakat bár az előző napokban fültanúja voltam egy helyi Halloween partynak és elszenvedtem a folyosófelügyelő rosszallását a saját szervezésű miniatűr összeröffenésünkkel kapcsolatosan.

Mégis azt gondolom, esemény sincs olyan bőven és gondolat se, ezért hiányosságomat fényképáradattal kívánom pótolni.

Csak szép sorjában. Történt tehát, hogy utólag sikerült kideríteni, ki a legszigorúbb folyosófelügyelő a szinten…

Az alkoholködbe burkolt házibulik hagyományát megszakítva vettem a bátorságot egy evős rendezvény megszervezésére. A mi emeletünk a nemzetközi szint, ami az én fantáziámat a konyhában kezdte el először csiklandozni. Miért van az, hogy a kínaiak olyan jól szagló dolgokat tudnak főzni, amikor nekem még egy rántottát összedobni is nehéz ebben a konyhában a szerencsétlen villanytűzhely miatt? Gondolom, nem kínai büfé ízű az ételük, de akkor milyen? És a borscsot itt is úgy készítik el, mint Péterváron abban az étteremben, ahol először ettem? Leszerveztem tehát egy ’válaszoljátok meg az összes kérdésem’ alapelvű főzős alkalmat néhány körülöttem lakóval.

Végső soron hét ember verbuválódott össze: a két szobatársam, három kínai lány, egy orosz lány a negyedik emeletről és persze jómagam. A végeredmény hat különféle étek lett. Végigkérdeztem én a neveiket is, de amikor az egyik kis kínai próbálta magyarázni és én rendre úgy értettem a valamit, hogy csigakutya, csigakutya, akkor feladtam; mert bár van néhány kóbor kutya a közelben és egyik nap esett is, tehát előbújt pár csúszómászó, mégis szemmel jól kivehetően csirke volt a tányéromon, szóval hagyjuk a neveket.

Szerintem én még ennyi chili paprikát életemben nem ettem, de valószínűleg nem is láttam egyben, mint amennyit ezek a lányok összehalmoztak; azért fincsi volt, meg az orrodat is tisztítja!

Az orosz lány közkívánatra borscsot készített. Hát tudtommal az céklalevest jelent. Ebben meg nem volt cékla. És csirke szárnyból készült el hozzávetőlegesen egy óra alatt. Amikor én szenvedtem otthon ugyanezzel, nekem legalább három órába és egy jó adag marhahúsba telt ugyanez. Konstatáltam tehát, hogy nyilván ennek a levesnek is több verziója él a köztudatban. Kaptam is már erről megerősítést korábban, de a ténnyel történő szembesülés e formája azért a mellembe vágott. Ciorba szerűnek mondanám a végeredményt lestyán nélkül (ami pedig a legjobb hozzávaló). Megettük, jó volt.

A belga módi a szobatársamtól elég ízetlenke volt számomra. Azt gondolom, hogy Európa északi(as) fele még mindig mehet tanácsért az anyagilag rosszabbul, ízlésileg viszont páratlanul szituált keleti szomszédokhoz. Az én hozományom hatvan darab, cuki méretű szilvás gombóc volt mindenki nagy örömére. Érdekes volt felismerni, hogy amikor korábban készítettem el ugyanezt, szétkürtölték a szinten az akkor épp barackos gombóc ízének hírét az azt megkóstolók és most mindenki nagy kíváncsisággal várta a kóstolást, sőt két kínai lány be is kéredzkedett az elkészítés folyamatának megfigyelésére a szobánkba. Az est kellemes volt, leszámítva azt, ami nem volt az.

Hiszen sejthetjük, hogy ahol hét ember főz egyetlen konyhában, ott rendszerint nincs nagy csönd. És ismét ugyanaz a viselkedés, mint amit ettől a népségtől már megszoktam: jön a folyosófelügyelő és a kiabálás, az ordítás, és nem értem, hogy miért nem lehet csak egyszerűen jelezni, hogy halkabban kéne működni. Annyira azért nem ordítottunk és különben is délután fél hat volt, nem pedig este tizenegy. Pont nem voltam a konyhában, amikor az ominózus eset történt, akkortájt én már a szobánkat készítettem elő a fogadásra. A csúnya felhangot beszámítva is jó érzés volt összegyűlni – és szép irodalmi nyelven szólva – szétenni az agyunkat, közben pedig élvezni a másik és a harmadik és a hetedik társaságát. Persze a következőnapra is volt mit enni.

Alább pedig bizonyíték, nem ígéret.

Ma történt mindazonáltal, hogy kihasználva a szélcsendet bebuszoztunk a belvárosba. Itt találkoztunk egy ismerős ismerősével, egy helyi lánnyal, aki ebből kifolyólag nyilván orosz, de egyáltalán nem oroszos és ez jelen pillanatban jót jelent; nem mintha gondom lenne az oroszokkal úgy általában. Szóval ez a lány hozzávetőlegesen ott tart az angollal, mint ahol én az orosszal, ezért a közvetlen kommunikációtól tartózkodtunk (egy darabig), viszont kifejezetten barátságos volt még így közvetetten is; jelzés értékű, hogy öleléssel váltunk el. Aminek különösen örültem, hogy – igaz kifejezetten egyszerű témákat érintettek a lányok, olyanokat, mint a saját otthonuk és az ottani időjárás – értettem gyakorlatilag mindent a társalgásból és többször még válaszolni is tudtam (egy-két szóval) a hozzám címzett kérdésekre! Jupí! Öröm és boldogság a szívben. Így nyolc hét után, szerintem ez nem olyan rossz. Van remény.

Sétálgattunk egy sort a főutcán, ami itt azért nem 150 méter, mint Gyulán; majd konstatáltam, hogy még nem voltam a panoráma múzeumban, amire a közeli jövőben sort szeretnék keríteni. Csakúgy, mint egy jófajta koncertlátogatásra, vagy éppen balettra. Az egyik csoporttársamtól megtudtam, hogy olcsón lehet belépőt váltani szinte minden helyi darabra, koncertre, amit a színházban adnak, és ami azt illeti, egész jókat adnak. Az olcsó pedig 300-500 rubelt jelent, vagyis 1500-2000 forintot. Szerintem megéri még akkor is, ha nem a legkiemelkedőbb társulat játszik.

A megélt dolgok illusztrációjával búcsúzok, csak azért, hogy higgyetek nekem, és belássátok, nem a Balcsira mentem nyaralni (ennyiért… ennyi időre...).

Ja, és a megrendelt sulis pulcsim is elkészült.