Hol is kezdjem el? Megvan az első Igor. Kicsit érdekesen érkezett meg, de ne szaladjunk ennyire előre. Hamarabb történt ugyanis, hogy összehaverkodtam a kicsi kis kínaiakkal, akik a környezetemben vannak.

Eleve onnan ered ez a történet, hogy még mielőtt sikerült volna kijutnom ide, anno a tavalyi év folyamán eszembe villant egy fura kép, hogy nekem kínai szobatársam lesz, egy kedves, mosolygós lány, és majd minduntalan együtt olvasunk Igét. Nos, ebből az lett, hogy egy kínai szobatársam van, egy kedves, mosolygós lány, bár járt mellé bónuszban egy belga is. Ez bizonyára csak azért történt, mert az eredeti tervekhez képest csúsztam egy évet a kiutazással, amely tény miatt vélhetően inflálódott még a szobatársak értéke is országszerte, és ebben a tanévben már párban adják őket az értékmegőrzés végett. Az igeolvasás része nem jött be a dolognak, mivel szegény lányka gyakorlatilag csak kínaiul tud.

(Ő ugyebár Csó, konkrétabban Csó Huimin, akit már emlegettem az előző posztokban is, de még ma is ott tartok, hogy elképzelni sem tudom, hogyan kell valójában betűzni a nevét, mivel fogalmam sincs, mi az a pár rajzos izé, amit mindig a neve helyén látok a formanyomtatványokon, szóval a biztonság és egyszerűség érdekében megmaradnék a magyar akcentusnál.)

Megérkezésemet követően igaz kisvártatva rá kellett jönnöm, hogy az egész iskolában a külföldi diákok lélekszámát tekintve súlyosan felülreprezentáltak a kínaiak - hogy miért, azt nem tudnám logikus és nyomós érvekkel megindokolni, bár bizonyára vannak ilyenek - tehát ha leegyszerűsítem, gyakorlatilag mindenkinek van kínai szobatársa a kollégiumban; de az, akiről én beszélek, mégiscsak az én külön bejáratú kis kínai szobatársam, és ő csak rám mosolyog. Ráadásul azt sem gondolom, hogy sokan kapnának kijelentést egy hasonló lánykáról éber álomban még a megérkezésük előtt egy évvel. Tehát nekem tetszett ez az úgymond egybeesés.

Meglehet, hogy különösebben sokáig a kép bibliaolvasással kapcsolatos részével sem kell várni, még ha nem is a szobatársam lesz az a személy, aki betársul mellém. Mindez köszönhető annak, hogy amint említettem, merőben nagy lélekszámban képviseltetik magukat a kínaiak az egyetemen; az én csoportomban például nyolc főből öt kínai. Lehet, hogy ez csak a nagy számok törvénye, nyilván meglepődnénk, ha több magyar lenne itt, mint kínai. Vagy talán nem lepődnénk meg. Na jó, hagyjuk…

Szóval úgy alakult, hogy a már említett nációhoz tartozó osztálytársak közül nem tudom, miért, de valóban mindenki megkedvelt; viszont az egész brigádból sajnos csak egyetlen egy fiúcska beszél jól angolul, tehát sokaknak nem tudom adni a társaságom. Akárhányszor órára mentünk vagy csak szerveződött egy kis spontán csoportosulás az osztályon belül én ezzel a gyerekkel kezdtem el csevegni, mással nem is ment volna. Végül egy hét alatt a fiú mondhatni rám cuppant. Azt gondolom, ennek az egésznek a hátterében inkább a magyaros virtus áll és nem a személyes varázsom.

Nagyon visszafogott gárdának látom a kínait. A spanyolos hangos, vagy a franciás kifinomult stílus nem fekszik nekik. Ellenben a magyar középút már igen, szóval az állandó mosollyal az arcomon éppen megfelelő mértékben szociális, így követendő példának tartanak. Számomra ez őrület a köbön, mivel nem érzem, hogy annyira jól kerekedne körülöttem a társasági élet. Vannak nálam lényegesen barátkozósabb alakok is, de kínaiéknak azt hiszem, az tetszik, hogy én nem vetem bele magam mindenáron a bulikba és vad közegekbe. Tehát eljutottunk oda, hogy a srác pár nappal a megismerkedésünk után már gyakorlatilag minden komolyabb kérdését hozzám címezte, velem osztotta meg az iskolaválasztással kapcsolatos nehézségeit, az álmait és azt is, hogy az édesapjával mennyire rossz a kapcsolata, mert a férfi dohányzik, alkoholista és sose foglalkozott vele igazán. Tényleg nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fajta bizalmat tőle.

Azt is furcsa látni, hogy mennyire próbál utánozni. Nem csak ő és nem csak engem. A szociális viselkedés terén ők olyan kis esetlenek, hogy szinte azonnal példát keresnek maguknak. Ha megtalálták, majmolósan elkezdik kopírozni. Nyilván szerepet játszik ebben az életkor is, mivel mind 18-20 évesek. Én a magam 25 évével nem tartom magam érett felnőttnek mellettük, de el kell fogadnom, hogy tyúkanyó típus vagyok, ami a fent említett alaptendenciával összeadódva ellenállhatatlan számukra. Tehát akadt pár pótgyerekem, ami időnként kifejezetten terhes, de látszólag sikerül kordába terelnem.

Ez a momentum két okból is fontos számunkra, kedves Szeretteim. Elsőként azt osztanám meg veletek, hogy pár napja az egyik fiúcska 18. szülinapjára kaptam hirtelen invitálást, ami elsőként nagyon meglepett, viszont az még jobban, hogy az angolul beszélő kínai srác (sajna mindig elfelejtem a nevét) minden felvezetés nélkül csak úgy bebökte a kérdést, hogy „Mit lehet tudni Istenről?”. Hát nagy örömömben próbáltam magam visszafogni, hogy ne daráljam le neki az egész evangéliumot egyetlen mondatban. Azt gondolom, végül elég jó képet sikerült neki adnom basic english nyelven. Tudjátok mit mondott? Egyszer titokban, egy éjszaka otthon elkezdte olvasni a Bibliát és egy olyan történetet talált, amiben egy férfi megölte a testvérét. Káin és Ábel, nyilván.

Nehezen tudom elképzelni a körülményt, amikor valaki még a szülei előtt is lopva, éjszaka Google-lel próbál meg elérni bármilyen apró részt a Bibliából, hogy kielégítse a kíváncsiságát, vágyát. Mi nem ehhez vagyunk szokva, nekünk ez különleges, különös. Neki most ez a beszélgetés volt különös. Tudjátok, valóban nem tudom leírni, mennyire 0, azaz nulla ismerete volt keresztyénségről, Istenről, Jézusról… Ne kergessük magunkat illúziókba, az átlag európai sem tud többet Istenről magáról, csak el van telve azzal a gondolattal, hogy kultúrkeresztényként neki van bizonyos ismerete. Persze egy kétmondatos beszélgetésből rájössz, hogy klisékben gondolkodik és felületes. Nála pont a klisék hiányoztak és így olyan sokkal könnyebb volt vele minden (nekem).

A másik ok, amiért sokat időztem a kínaiak bemutatásánál elég humoros. Képzeljétek el… Egyik délután meghívtak egy közös kajálásra. Már többször is kérleltek, éreztem, hogy most nem mondhatom vissza. Mondták, hogy egy kínai étterembe visznek. Hát legyen.

Ami azt illeti, egy olyan földalatti kis „Ázsia képződménybe” sikerült eljutnom… Először is egy kétemeletes, gyulai piacnál nagyobb alapterületű kínai üzletet képzeljen el ugyanazzal a bóvlival, ami otthon is kapható. E fölött volt egy kis rés, ahová becitáltak. Ott már tényleg mindenki kínai volt, csoda, hogy az útlevelemet nem kérték el. Amolyan maffia-szerűnek tűnt az egész. Vártam, mikor csap le a titkosrendőrség és csuknak le, mint bűntársat. Agyament volt. Odamegy a kínai srác a nagydarab kínai csávóhoz, aki a kínai állami adón nézte a marcipánfigurának sminkelt táncdalénekesek kínai nyelven elénekelt produkcióit és mondott neki valamit. Nem egészen úgy tűnt, hogy „Hé, Feri! Készíts már nekünk egy finom csirkepörköltöt, légyszi!”. Végül kihoztak nekünk három tányérban egy-egy halomnyi valamit. Minden valami egy ellapult kis csipkés szélű derelye csomagnak tűnt. A tészta – mint utólag kiderült – rizsből készült dolog, a töltelék pedig egy kifejezetten jól fűszerezett darált disznóhúsos és zöldséges keverék volt. Mellé ecetes öntetet tálaltak. Nekem ez nem kellett volna hozzá, de összességében tényleg finom volt. Szóval nem bántam meg. Az élményt biztosan nem.

Nem tudom kifundálni, milyen átkötő szöveget írjak, ezért csak belecsapok a másik történetbe, amit mindenképp le akartam írni. Olyan izgatott lettem hirtelen itt, a gép előtt ülve is. Néhány napot kell visszautazni az időbe és már be is tudom mutatni az első Igort.

A múltkori buli meghívás visszautasítása miatt tartottam attól, hogy Anya többet nem foglalkozik velem, de vasárnap este megjelent a szobánk ajtajában egy Ukrán sráccal, kinek neve Vlad és jelentették, hogy meghívnának bennünket egy banzájra. (Nem tudom, mi ez mindenkivel, de az összes kérdést hozzám szögezik, pedig ez most elvileg a szobatársaknak is szólt.) Hát én ezúttal nem utasítottam vissza az ajánlatot, a többiek megtették. Feltettem ellenben pár fogós kérdést a parti várható lefolyásával és végkimenetelével kapcsolatban. Olyanokat kérdeztem, mint például hányan lesznek, hova megyünk… Egy maradt ki, hogy mennyibe kerül. De mire azt megmondták, már nem volt visszaút, tehát fizettem. Annyira nem is volt sok. Tényleg!

Nem kellett mérhetetlen távolságokat leküzdenem, mivel Anya szobájában volt megtartva az egész, vagyis a közvetlen szomszédságunkban. A szoba maga kisebb, mint a miénk, pedig már ezt is könnyen megtölti három ember. Nos, ebben a szobában (nem hazudok) harmincan voltunk. Páran ezek közül kifejezetten nagyra nőttek. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy normális vagyok-e, hiszen én aztán tényleg sose voltam egy parti állat. Aztán kiderült, mire kellett a pénz. Nyilván vodkára. Szeretném, ha tényleg elfogadnátok nekem, – tudom, aki ismer, annak ez nem esik nehezére – hogy nem ittam le magam, mint az őrület. Talán sokan tudjátok, hogy az a fajta vagyok, aki nem veti meg a jófajta töményet, másfajta alkoholt nem is iszik, de ezt időnként szívesen csurgatja a gyomrába. Aznap este senki nem fogott vissza, csak én magamat. De most jön a svédcsavar.

Normális esetben már rég otthagytam volna egy ilyen társaságot. Aznap is pusztán az volt az eredeti megfontolás, hogy az első buliról egyszerűen nem szabad hiányozni. Ilyenkor alakulnak ki az első kapcsolatok, meg lehet ismerni a felsőbb éves, sokat látott fiatalokat és egy csomó infóhoz és információ bankhoz (értsd emberhez) közel lehet férkőzni. Úgy voltam vele, hogy ki tudok bírni 2-3 ilyenfajta találkozást. De ez most tényleg más volt.

Csak a csapat fele volt orosz. A többiek az emeletünk szobáiban lakó nemzetközi diákok, jórészt németek, néhány belga. Konkrétan én voltam az egyetlen, aki egyetlen szót sem beszélt még oroszul. Akadt, akinek csekély tudása miatt nehezére esett a beszéd, de legalább felfogta, mi történik körülötte, mert többségében értette a szavakat. Én ott ücsörögtem egy darabig, majd leült a balomra három belga lány, később még néhány német és kifejezetten jóízűen tudtunk így csevegni. Hamarosan a jobbomra került Yegor, ő teljesen orosz, nem is nagyon beszélt angolul, de próbálkozott. Odáig fajult a próbálkozás, hogy csatlakozott mellénk még egy orosz srác, ő tavaly végzett, abban az évben a kollégiumban ennek a szintnek az állandó buli felelőseként tevékenykedett a vodkafogyasztás népszerűsítése érdekében. Ez itt valódi titulus, nem csak amolyan mondvacsinált, kitalált, a természetes kiválasztódás által hozott izé. Tippeljetek, hogy idén ki vette át tőle ezt a posztot! Hát persze, hogy Anya. Lesz tehát még párja az ilyenfajta alkalmaknak a szomszédban.

Ez a fiatalember telepedett tehát le még a jobbik felemre Yegor mellé, és öt-tíz percre olyan kommunikációs folyamot indítottunk hárman, hogy még én is meglepődtem magamon. Tudjátok, nekem nehezen megy az oldódás, pláne olyan közegben, amiben ennyire táj idegennek érzem magam a nyelv, az alkoholszeretet és hasonlók hiánya miatt. Ehhez társul az, hogy nem szívesen beszélek anyanyelvi beszélőkkel még angolul se, nemhogy oroszul. Itt viszont olyan környezetet tudtak teremteni még számomra is, amiben nem érdekelt semmi efféle. Kiszedtük a másikból, amire szükségünk volt szóval minden egyszerűen jó volt.

Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy hasonlóan érzem majd magam, ha megint csatlakozok egy összejövetelhez, de ez most megalapozta a bizalmam ebben a népségben. Sikerült egy csendesebb zugban megejtenem egy szösszenetnyi csevegést Anyával is, aminek különösen örültem. Angol-francia tolmácsnak tanul. Ezért tud ilyen jól angolul. Csak ezért.

Másnap mennem kellett a kolesz igazgatójához, mert kapni fogok egy plasztik belépőkártyát, amihez előbb még fényképet kell csináltatni. Mivel az ott dolgozó hölgy számára az anyanyelvén túl nincs más, alig tudtam kibogarászni, mit akar. Néhány órával később összeakadtam Anyával és felajánlotta segítségét a gátak áttörésére a jobb megértésért.

Szóval most minden egyszerűen jó. Az órákon egyre több az anyag és ezért a délutánok megtelnek tanulnivalóval. Hamarosan el fogok veszni. Ami szintén jó.

A rekord mennyiségű irományommal megint kitöltök pár percet az életetekből. Remélem, élvezitek (vagy legalább csak mondjátok azt). Szép estét mindenkinek!