Egyszerűen nem tudok, mit írni. Komolyan.

Elérkeztem ahhoz a pillanathoz, amikor az újdonságok lefutottak és ugyanazokat élem meg, mint otthon bárki, csak a díszlet más. Nincs mit mesélnem. Pár sztori merül fel, ezek se fontosak.

A héten például egy nap szobaellenőrzés volt. Ez annyit tesz, hogy egy férfiember lecsekkolta, takarítunk-e. Nincs ezzel akkora gond, hiszen kollégiumról van szó, ami valahol a közös tulajdon részét képezi és nekem, nekünk meg különösen nincs takargatni valónk. Annak azonban nem örülök, hogy a történetre csak utólag derült fény. Bejelentés nélkül ne jöjjön be senki a szobámba pótkulccsal! Ezt illetlenségnek és arcátlanságnak gondolom. Tényleg nincs elfedezni való dolog a szobánkban. Nekem legalábbis. A többiek érzéseiről nem tudok nyilatkozni. Viszont ez az a kis nem létező intim tér, amit próbálok mégis annak hívni. Tudom, hogy csak magamat győzködöm arról, hogy létezik a magánszféra egy háromfős szobában, mert amúgy nem, de na. Az illúziót kéretik megtartani.

A kínaiakkal gond volt. Valójában tisztaság terén velük általában gond van. A konyhában törekszem egy oázist fenntartani magam körül főzés közben, ahol nincsenek tőlük származó, zöldséghámozásból hátra maradt foszlányok, húscafatok; halpikkelyek, amelyek eltömítik a mosogatót, stb. Azt is megfigyeltem, hogy nagyon finomnak tűnő ételeket készítenek és rengeteg alapanyagból. Sose láttam még, hogy paprikás krumpli szintű vacsorát csinálnának kínai verzióban a spórolás nevében. Sőt leginkább elképesztő pénzkerettel gazdálkodnak, és nem tudom, honnan szedik mindezt. A szobatársam ugyan nem tud főzni, ami miatt mindig hideg kaját vesz vagy dobozos, a hipermarketekben kapható készételt. Ez rendszerint drága mulatság. Szóval valószínűleg nem úgy kell rátekintenem, hogy ő az etalon a kínai pénzgazdálkodásra. Viszont párszor megkér, hogy vásároljak be neki, ha úgyis boltba megyek. Ezekből az esetekből az jött le, hogy ő legalább kétszer annyit költ kajára, mint én. Plusz azt is valószínűsítem, hogy az Auchan a belső cukrászüzemét a helyi kínai kollégistákra építette, mert állandóan műtortákat vesz Csó, a szobatársam is, meg a többiek is. Velük tehát nem ment minden rendben, ami magával hozott egy második fordulós ellenőrzést, mely engem nem érintett, lévén, hogy az első körben megfeleltem.

Én nagy nyugodtan főzöm a kis tésztámat, mint egy ember; kizárom a körülöttem lévő zajokat on-line istentisztelet hallgatásával, amikor felfigyelek egy vicces dologra. Az ellenőrzést a pár héttel ezelőtt már megemlített Pavel végezte. Ő a nemzetközi iroda vezetője, ezáltal a kollégium nemzetközi szintjének diktátora. Én összesen kétszer találkoztam vele, annyit tudok róla, hogy elsőre és másodikra se volt szimpatikus. (Sajnálom, így volt.)

Az történt, ami a ZS kategóriás vígjátékokban. Megy a fickó, az ajtó előtt elsuhan, majd visszatolat. Konkrétan tolat, hátrafelé lépdel. Az a fejmozgás, amit hozzá tett nekem pont elég volt arra, hogy ne tudjam komolyan venni. Megkérdezi, hogy vagyok. Mielőtt érdemben válaszolni tudtam volna, elkezd mesélni, elmondja, hogy én sokkal jobb vagyok, mint a többi magyar diák volt, mert én nem bulizok annyit és nem iszok.

Első kérdés: Honnan tudja, hogy a többi magyar diák ivott? Második kérdés: Honnan tudja, hogy én nem iszok? Harmadik kérdés: Mi van?

Nem hinném, hogy ennyire megelőzne a hírem. Azt észrevettem, hogy a legtöbben megjegyezték a nevem, ugyanúgy, mint a többi európai cserediákét is. És gyakorlatilag minden nem kínaiét, hiszen a mi neveink viszonylag könnyen kezelhetőek, az övék pedig ugyanolyannak tűnnek (csakúgy, mint gyakran ők maguk). Tehát tudják a nevem, de ez nem különlegesség. Nem én vagyok az egyetlen, aki nem iszik és tivornyázik, szóval ez sem lehet kifogás. Egyetlen lehetőség maradt.

Az előző bekezdésben olvasott levezetésből világosan kitűnik, ezért innentől fogva nyilvánvaló tényként kezelhető, hogy Pavel csakis egykori KGB ügynök lehet. Valószínűnek tartom, hogy régi cimborákból próbál csapatot verbuválni maga köré a nemzetközi irodában, ezért rúgta ki a korábbi munkatársakat. Még nem vagyok teljesen bizonyos, de elképzelhetőnek tartom, hogy pár mandzsúriai jelöltet is elszórt a koliban, akiknek a küldetéstudata valamilyen ritkán elhangzó mondattal aktiválható. Ilyen lehet például a „Nézd, milyen csendes az a kis olasz család ott a szomszéd asztalnál!”, vagy az „Orosz kollégiumigazgatóként szeretnék neked segíteni és ezért félreteszem az ordítást örökre!”.

A fenti állításomat az is megerősíti, hogy pár perccel később bejött Vlad a konyhában. Megkérdeztem, hogy szerinte honnan tud ez a jóember ennyit. Egy sanda mosollyal az arcán megjegyezte, hogy Pavel mindenkiről tud. De jó.

Tényleg nem értem, hogy mire ez az egész. Ráadásul még fitogtatja is a dolgot előttem. Nem értem. Vajon mit akar elérni…. Persze nem hiszem, hogy takargatnom kéne az életemet, ahogy a szobám is tiszta. Ha meg valami elcsorbul, akkor sajnálom. Megesik. Majd jobb lesz.

A legnagyobb nehézségem, hogy nem tudom eldönteni, komolyan gondolta-e, amit mondott. Úgy éreztem, nincs jelentősége annak, hogy jónak vagy rossznak mond-e, csak annyit akart, hogy lássam, ő tud rólam ezt-azt. Gondolom, nem ez volt az utolsó találkozásunk. Addig is az a dolgom, hogy küzdjek az ellenszenvemmel. Mert az ettől a beszélgetéstől se lett kevesebb. Viszont látom, (úgy látom), hogy ez csak póz. Valami más van az emberben. Úgy hiszem, ennél jobb és több.

És teszek még ide a végére egy megjegyzést, hogy lássátok, milyen kedves az orosz kormány, milyen jó hely Oroszország. Valójában nem tudom eldönteni, hova pakoljam a hírt magamban, de tetszik:

http://kutyabarathelyek.hu/hu/hirek/reszletek/oroszorszag-kolyokkutyat-kuldott-franciaorszagnak/