Mivel nem tudtam a megérkezésem napján elindítani ezt a blogot, de bejegyzéseket már elkezdtem írni, ezért most ezekből csepegtetek nektek időrendi sorrendben. Tessék!

2015. szeptember 13. Helyi idő szerint negyed hét van. Épp visszatértem egy bevásárból és túl vagyok az első kultúrsokkon is. Igazából az ’Evés közben jön meg az étvágy’ analógiájára próbálok összeszedni néhány gondolatot és írni valamit, de nem megy. Szeretném, ha menne, de egyelőre túl sok az infó és az inger. Irodalmi igényességű szöveget alapból ne várjon tőlem senki, illetve tudatom, hogy jelenleg teljesen eltompult aggyal hányom-vetem a szavakat, tehát még az sem biztos, hogy követhető leszek. Minden esetre a humoromat azt hiszem, már Volgográd felé félúton elfújta a szél. Az egyedüli, mások számára is logikus eszmefuttatásnak a dolgok kronologikus áttekintése tűnik, szóval marad ez.

Az egész egy agyament munkahelyi délutánon kezdődött, amikor túl sok volt a szabadidőm, és eszembe jutott, hogy az ingyen netet kihasználva talán magamra venném kicsit a virtuális világot és utána járnék, földanyánk háta kerekségén miféle országok kínálnak érdekességeket a gyanútlan külföldieknek. Előbukkant minden, mi szem-szájnak ingere, Új-Zéland, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Norvégia… A választásom persze végül egy olyan helyre esett, ahová ép és egészséges fiatal csak bekötött szemmel, túszként menne. De nem szégyenkezem, nekem ez kellett, és jól is van ez így. Sok tusa előzte meg az utazást, imádságok sora, és összességében úgy érzem, jó döntést hoztam, tehát mielőtt bárki arra gondolna, amire én nem gondolok (!), jelzem, hogy most nem a „jaj, de megbántam” típusú szöveg következik!

Szóval Volgográd, Volgográd Állami Egyetem, Oroszország, orosz tanulás. Ezt a csodát stip-stoppoltam le magamnak a sok ellentétes vélemény mellett is. És ma végre megérkeztem. Ingujjakat feltűrni, ez még csak a bevezetés volt. (Mégiscsak elindult a szóroham.)

…

Többen óva intettek attól, hogy ide jöjjek, mondván, hogy nem ehhez a színvonalhoz vagyok szokva. Jöttek a rémlegendák a csótányjárta szállodai szobákról és hasonlók. Van benne valami, de arra kellett rájönnöm, hogy az elmúlt években keményen besokalltam a skandináv elittől és az (állítólag) tejjel-mézzel folyó földtől. Ami a kultúrát illeti, szintén megkaptam, hogy ez egy más világ, agresszív, meg uráli medve; sok Igor és Grigorij majd jól meghív egy vodkára, de – és most lehet, hogy sokan fújozni fognak – mégis azt gondolom, hogy „ez a népség” áll közelebb hozzánk/hozzám, és nem a világ másik felén belterjesen gyarapodó svédek vagy finnek. De talán mindegy is, mert itt kötöttem ki.

Volt annyi eszem, hogy hajnali járattal induljak (most mindenki érezze az iróniát a hangomban). Ennek hála a 03.00 órai kelést nem tudtam megúszni. De legalább jól esett a zuhany, amelynek biztosításáért ez úton is hálás köszönetet mondok B. Richárdnak Budapesten. Köszönöm Richárd! Persze Zsófival egyetembe. A macskát pedig csókoltatom…

Ferihegyre már szinte hazajárok (és nem érdekel, hogy Liszt Ferencre keresztelték, mi így ismerjük egymást), elég sokat utaztam innen. Pici a reptér, általában viszonylag kevés az utas. De most persze nem. Ezek már a gépre várva is annyian voltak, mint az oroszok. És tééényleg! A poggyász ellenőrzése elég könnyen ment, az egy évre elegendő gyógyszeremről senki nem kérdezett, szóval lehet, nem kellett volna az a feszkó az elején emiatt. Sok szép, csontos arcú, szőke, szeplős, nagyorrú, béna tini fiúsra vágott hajjal rohangáló, sokat mutogató, furán felöltöző, hangosan beszélő, nem túl bizalomgerjesztő orosz fijátál embör volt a gépen. Egyszer már majdnem azt hittem az egyikre, hogy (mondjuk úgy) tetszetős, de aztán egész úton ugyanazzal az arckifejezéssel bámult meredten, vagy inkább  ijedten – ki-ki döntse el magának - és valahogy átlendült az rémisztő kategóriába. Nyilván én vagyok túl finnyás. Valahogy mégis az hasított belém, hogy itt pont annyira nagy eséllyel találok magamnak egy helyes férfit az utcán, mint monocikliző medvéket.

Magyar járattal mentem Moszkváig, szóval sok volt a honi utas. Egy dolog választott el engem tőlük, mégpedig az, hogy ők mind beszéltek legalább valamicskét oroszul. Szóval kis, elárvult szigetként utaztam egy idősödő orosz házaspár mellett, akik mindig azt hitték, hogy értem, hogy mit akarnak tőlem, pedig a hangerő emelésével az én szókincsem még nem bővül. Szerencsére hamar elaludtak.

Általában napközben utazok, egyszer sikerült pár éve esti járattal mennem Osloba, de ennyi. A látvány mindig hasonló. Ma… Azonban… Napfelkeltés jó utunk volt! Első impresszió, a felkelő nap. Kicsit bizarr. Azon gondolkodtam, vajon a nap kel fel hozzám, vagy én hozzá; és le tudjuk-e hagyni, ha elég gyorsak vagyunk. Persze hamar elszállt a pillanat, de megérte.

…

Helyi idő szerint negyed nyolc van. Épp most szánt meg a kínai szobatársam, Csó (bár nem hiszem, hogy így betűzi a nevét) egy kis szobapapuccsal, mivel látta, hogy ezt elfelejtettem bepakolni. Sampont se hoztam, meg fogkrémet se. De már vettem mindent. Két péksüti, egy üveg ásványvíz, egy sampon, egy fogkrém – mindenből valami jobb fajta – kb. 1 300 Ft-ba került. Az szerintem nem gáz. A résnyire nyitott ablakon behallatszódik a koleszos srácok foci zaja a közeli pályáról. De erre majd később visszatérünk.

A Moszkvai reptér, amire leszálltunk nem a legforgalmasabbik, hanem egy régi, átalakított katonai reptér, a Vnukovo. Mondjuk még így is nagyobb Ferihegynél, négy működő terminálja van, viszont összességében elég barátságos méretekkel rendelkezik. Nade ami bent van! Jááááj. Hát olyan se volt még, hogy reptéren keveredjek el. Finoman szólva se a legmegfelelőbb logikai érzékkel megáldott tervezők találták ki ezt a koncepciót. Nem volt mondjuk nagy gond az Istentől jövő közbenjárásnak hála. Ugyanis: az belefér, hogy kicsit rosszul legyen kitáblázva az épület; még az is, hogy segítséget keljen kérni; de az már mégiscsak durva, hogy még az utasokkal közvetlenül foglalkozó személyzetnek is csak töredéke beszél angolul… Persze három alkalommal kellett megkérdeznem valakit és mind a háromszor sikerült összeszednem egy olyan egyént, akinek megvolt a kellő nyelvtudása. Amikor az „A” terminált kerestem, ahova át kellett szambáznom a csatlakozáshoz, egy nagypapa arcú bácsit csíptem el, valószínűleg biztonsági őr lehetett. Nagyon cukorborsó volt. A beszélgetés kb. így zajlott:

Ági: „Elnézést! Elnézést!! Bocsánat…”

Bácsi (mosolyogva): „Én nem ismerem Önt…”

Ági: Én se Önt, de attól még kéne a segítsége.”

Bácsi (egyre jobban mosolyogva): „Majd meglátjuk, segítek-e.”

Persze segített. Megmutatott mindent és olyan édesen nézett rám, hogy még percekig bennem maradt az érzés.

És csak most jött az igazán vicces rész. A 138-as (!) jegyellenőrző állomáshoz kellett mennem (összehasonlításként Ferihegyen a 41-eshez). Ez hozzávetőlegesen a bejárattól a terminál jobbra eső széle; majd vissza a check-in ponthoz, mely a bejárattól a terminál balra eső széle; végül pedig a terminál hátsó részében az útlevél ellenőrzése után a kapukhoz, de természetesen a 17 kapuból nekem a 13.-hoz kellett járulnom, nehogy mán egyszerű legyen az élet. Ha még mindig kell valakinek a ráadás, jelzem, hogy az ilyen módon meg is érkezett:

Egy szolid egyórás várakozás a kapu előtt, mivel túl hamar érkeztem.

Még negyed óra késés a beléptető személyzet részéről, amit ugyan végül behoztak, mert szinte átrugdosták az embereket a gép küszöbén…

De azért az indulásnál csak kicsikartak magukból 15 perc csúszást a légi utaskísérők, aminek a tetejére összeharácsoltak további 35-öt a pilóták, tehát össze-vissza közel egy órával a tervezett után már meg is érkeztem a Nagy Városba. Ollé!

Ezt a béna népséget! Olvastam, hogy a légitársaságot, amivel utaztam, az orosz Aeroflot hívta életre (ők olyanok, mint nekünk a Malév, csak ezek léteznek!) 2014 decemberében. És itt jön a lényeg: egy évvel korábban már elkezdtek egy fapados társaságot, de az befuccsolt. Ha ilyen jó részidőket futnak talán nem olyan meglepő. Ők azok a fajták amúgy, akik elképesztően olcsón adják a jegyeket, csak ne akarj magaddal poggyászt vinni, vagy akár csak egy nagyobbat sóhajtani (a babfőzelék utáni púról már nem is beszélek, amire persze ők biztos nem gondolnak, csak az én magyar virtusom, mert nálunk nem olyan drága a bab, mint itt), mert az már azonnal feláras. Azért 22 000-ből elvittek épségben, új és kényelmes gépen.

Már a negyedik oldalt kezdem, de ezt csak leírom. A gépeken a vezető légi utaskísérők szoktak betanult monológokban kommunikálni az utasokkal. Mindezt két nyelven teszik, az egyik itt természetesen az orosz volt, a másik pedig - mint mindig - az angol. Nos, ez a gyévocska, pont úgy beszélt angolul, mint oroszul. Vagy én nem is tudom… Hallottam már sokféle angol akcentust, de most nem tudtam eldönteni, hogy tényleg angolul beszél-e, vagy csak félreértettem valamit; meg különben is, hol van a vége a mondatnak és hol kezdődik az orosz újból. Olyan szívesen kimondattam volna vele, hogy Sniekers (Aki tudja, mire gondolok… A többiek szerezzenek egy oroszt és mondassák ki vele. Megéri.).

Annyira átmentem gonoszba, de a valóságban ezek a történetek olyan, de olyan mókásra sikerültek, hogy nagyon megmaradtak. A komoly részére elfogyott az erőm. (Amúgy nem, csak túl sokat írok, és úgyse olvassa el senki.)

Holnap folyt. köv. annak, aki kitartó. Szép estét Nektek, kedves családom, barátaim. Jó éjt!